Fotós malőrök és manipulációk
Különös fotótörténeti válogatást állítottunk össze e hétre. Olyan régi portré-, csoport- és életképekből, amelyek valamilyen szempontból félresikerültek akár technikailag, akár egy óvatlan mozdulat vagy pislogás miatt. Mivel ekkor még csak egy kattintásra volt lehetőség, azzal hogy valamilyen hiba csúszott a folyamatba, a fotók ezt a kevésbé mesterkélt pillanatot mutatják a jövő kíváncsi szemeinek.
Szellem a fotográfián?
A régi portréképek születésének hajlamosak vagyunk nosztalgikus színezetet tulajdonítani: a fényképész egy állványon rögzített lemezes fényképezőgép mögött áll, fekete lepellel letakarja magát és az eszközt, majd exponál. Valóban többletértéke van – és egyfajta bája – a kézműves ügyességgel elkészített fotóknak, mint például a 19. század második felében jellemző, mára többnyire megfakult és megsárgult albumin portréknak. Az albuminpapír kollódiumos eljárással alkalmazva a legelterjedtebb alapanyag volt a kor fényképészetében. A negatív felvétel kollódiumos üveglemezre készült, majd ezután került az albuminpapírra immár pozitív kép formájában, a pozitívot végül kartonra kasírozták. Hazánkban szinte minden fotográfus alkalmazta a technikát, részletgazdag fotókat tudtak vele készíteni viszonylag rövid idő alatt, mindemellett a negatív sokszorosítható volt.
Voltak azonban olyan korai eljárások, amelyek hosszabb időt kívántak, így a modellnek sokáig kellett egy helyben ülni és rezzenéstelen arccal nézni az objektívbe. A körülményességet a hosszú expozíciós idő okozta: az az időintervallum, amely alatt a kamerába helyezett fényérzékeny lemezt fény éri. Az első ismert fotográfia, Nièpce 1826-27-es Kilátás a dolgozószobából c. képe még 8 óra alatt készült el egy nagyon korai ún. heliografikus eljárással - nem szerepel rajta élő személy, talán ez nem véletlen. Akár negyed órás expozíciós idővel kellett számolni a dagerrotípia és a talbotípia esetén is.
A hosszú expozíciós idő alatt előfordulhatott, hogy a modellek, főként a gyerekek, mocorogtak, forgatták a fejüket. Gyakran ebből születtek a bemozdult vagy éppen szellemnek ható alakok fotói – persze ehhez a másodperc törtrésze is elég, így bármely technikával készült képen előfordulhatnak bakik. Az egymásra fényképezés technikájával is készültek szellemképek, azonban a véletlen hiba mögött gyakran spiritiszta látomást, természetfeletti erők bizonyítékát véltek felfedezni, de előfordult szándékos csalás.
A fotómanipuláció mint művészet
Külön művészeti ágként tartják számon a fotómanipulációt, mely a fotográfiai technikák és az utómunka variálásából született. Művelői alkalmazták, alkalmazzák mind az expozíciós idővel történő megmásítást, mind az egymásra fényképezést. Ide tartozik a fotómontázs is, amely számítógépes képszerkesztő program hiányában használt montírozási technika, amellyel több különböző helyről kivágott képet illesztettek egybe. A montírozás főként a szürrealizmus kedvelt eszköze volt, de előfordult, hogy realisztikusnak szánt századfordulós képeslapokon is megjelenik.
Színesen szebb
Ma már egyértelmű, hogy fotóinkon a valóság színeit látjuk vissza, pedig még az 1980-as évek előtt is a fekete-fehér képek voltak elterjedtek. Az első színes fotográfia 1861-ben készült, 1904-ben pedig a mozgókép atyjai, a Lumière fivérek kifejlesztették az ún. autochrom, üveglemezre rögzített színes fotográfiai eljárást. A harmincas évekig használták, azonban előállítása körülményes volt és nem lehetett belőle papírképet létrehozni. Ha felmerült az igény a színes papír alapú fotográfia iránt, a fekete-fehér képet egyszerűen kiszínezték. Az utólagos színezéshez a kézi festés mellett például fotochrom módszert alkalmaztak. Ez egy nyomdai eljárás, amely során a fekete-fehér negatívot oly módon másolták, hogy a kép különböző fényerősségű területeihez rendelték a színeket. A technika csak megközelítőleg adta vissza a valóság színeit, azonban az így készült fotográfiák igazi szenzációnak számítottak úgy az 1800-as évek utolsó évtizedeiben, miképpen ma is.
Mindezek mellett nem említettük a laborálás során felmerülő komplikációkat; a kép előhívásakor a nem megfelelően sötét sötétkamrától kezdve a száradó negatívra káros szálló porig sok minden ronthat a végeredményen. Képválogatásunkban a képelőhívás során bekövetkező hibákra is akad példa. Összességében ezek az elhibázott fotók még közelebb hozzák a múlt századok embereit, és még emberibbé teszik a hatodik művészeti ágat, a fotográfiát.
Ezúton is köszönjük Szabó Anna Violának, a Déri Múzeum fotótörténész-muzeológusának a szöveg áttekintését és észrevételeit.
TEJ
Forrás:
