Divatfotók sztárjai
A divat és én már a kezdetektől igen ambivalens viszonyban állunk egymással. Kislánykoromban a nagymamám által megálmodott ruhákat napjában ötször kellett felpróbálnom, érezhettem volna igazi modellnek is magam, de nyilván nem tettem. A próbálás kényelmetlenségén túl az sem segített sokat, hogy manökeneket csak magazinokban láttam és már akkor sem értettem igazán, miért tartják magukat olyan furcsa pózokban egy pulóver kedvéért. A hazai sztármanökeneket azonban feltétel nélkül imádtam, persze nem tudtam, hogy így hívják őket. A héten divatbemutatók és divatfotók képei között böngészhetnek, Pataki Ágival, Schmidt Beával meg Bodó Sztenya képeivel.
Minek nevezzelek?Manöken – próbakisasszony – modell
A manöken kifejezés a holland manikin szóból származik, eredetileg a képzőművészek által használt fa modellbábut jelentette, szó sem volt még modellt álló hölgyekről. A magyar nyelvben a manöken jelentése próbakisasszony, mindkét kifejezés használatos volt a hazai divatvilágban. Az első manökenek alkalmazását Charles Frederick Worth szalonjához szokás kötni. Állítólag felesége, Marie volt az első próbakisasszony, akit rendszeresen kiküldött a Longchamp-i lóversenyre, hogy legújabb kollekcióját láthassa az úri közönség. Mint élő reklám, igen jól működött és igazi újdonság is lehetett a 19. században, mivel korábban a ruhákat csak készen, magára igazítva láthatta a kedves vevő, egy jobbára rosszul megvilágított helyiségben. Ugyanakkor sokkal valószínűbb, hogy már korábban is alkalmaztak kisasszonyokat az új ruhák bemutatására. Worth egyszerűen belátta, hogy minél több manökent foglalkoztat a szalonjában, annál több kreációt tud bemutatni.
Amikor megváltás a konfekció
A második világháború utáni mindennapokra a hiány a legpontosabb kifejezés. A jegyrendszer mellett óriási volt az áruhiány, a vatelint is jegyre adták. Ezt a hiányt pedig csak a nagy tömegben gyártott konfekció termékek enyhítették valamelyest, emellett a divatlapok eltűnése szinte eltörpülő veszteség volt. Később – 1950-ben –, amikor javult a helyzet, megalakult a Ruhaipari Tervező Vállalat a mai Magyar Divatintézet elődje. Az RTV egy évben több kollekciót is bemutatott. A divatbemutatókra is nagy hangsúlyt fektettek, nemcsak vidéki kultúrházakban, vagy gyárakban – a manökenek Lenin és Sztálin vigyázó szemei előtt vonulhattak –, hanem elegáns helyszíneken is, mint a Gellért, vagy a margitszigeti Nagyszálló is megrendezték ezeket a bemutatókat. Nem túlzunk ha azt állítjuk, hogy az események főszereplőivé a ruhadarabok mellett, azok viselői váltak.
Manökenek a színpadon
Hazánkban sokáig autodidakta módon sajátították el a "manekenkedés" szabályait, mivel ez a státusz nem létezett. Sőt, civilben általában valamilyen vállalatnál dolgoztak a lányok, ugyanis a szocialista erkölcs szerint a női alak "hasznosítása" a rosszlányság fogalmával párosult. Így lehetettek szabásznők és vasalónők hazánk manökenjei. De jellemző módon valamennyien gondoltak a kifutó utáni életükre, így lehetett Bodó Sztenya (Spialek Stefánia) lengyel tolmács, Pataki Ági pedig üzletasszony. Megoldást az Állami Artistaképző Intézetben bevezetett modell– és manökenképzés jelentette. Többszintű válogatások után vették fel a jelentkezőket, előírás volt a minimum 170 centiméteres magasság. A tanfolyamon dzsesszbalett, a színészmesterség és a színpadi mozgás rejtelmeibe is bevezették a résztvevőket.Sztármanökenek
Országunk legszebbjeinek életéről visszaemlékezéseikből tudhatunk meg sokat. Így azt is, hogy a csillogáson, meg a partikon túl, nyugati munkákban csak azok bízhattak, akiknek volt útlevelük, akiknek nem voltak kapcsolataik, azoknak maradt a keleti blokk meg a hazai rendezvények. MInden korszaknak megvoltak a maga kedvencei, akiket imádott a kamera. Ők voltak azok, akik hosszabb-rövidebb időre kiküldetésbe mehettek, mint Bodó Sztenya vagy Katona Mari. Ma már más idők járnak, de az biztos, hogy a Fabulon-lányon és a Metal Ladyn túl is van élet, itt van most nekünk Palvin Barbi és Mihalik Enikő.
Forrás:
Divat, kultúra, történelem, Divattörténeti tanulmányok, ELTE Eötvös kiadó, 2018.
F. Dózsa Katalin, Megbámulni és megbámultatni, Viselettörténeti tanulmányok, L'Harmattan Kiadó, 2014.
