Idill Cserszegen – Vajkai Aurél élete és öröksége

Vajkai Aurél etnográfus életéről, munkásságáról – a keszthelyi Balatoni Múzeumnak köszönhetően – több száz fotót őriz adatbázisunk, amelyek elröpítenek minket Balaton környéki, szinte bukolikus harmóniát árasztó vidékekre: életképek a tudós tornácán, gyümölcsszedés a nyári „kisháza” udvarán, munka a szőlőjében vagy a zöldséges kertjében. Ezekből a képekből készített galériánkkal szeretnénk egy rövid bepillantást adni a neves néprajztudós életébe, illetve fényképes hagyatékába.

Vajkai Aurél 1903-ban született Kolozsvárott, a középiskolát már Kassán végezte a Premontrei Gimnáziumban. Már ekkor sokat kirándult, nyitott szemmel és szívvel, őszinte kíváncsiság által hajtva járta a világot, és többnyire fényképezőgépével szerette meg is örökíteni a látottakat – később, néprajzosként ez különösen előnyös tulajdonsága volt. 1927-ben szerezte orvosi diplomáját, majd praktizált is rövid ideig mint ideg -és elmegyógyász. Végül orvosból lett a hazai néprajztudomány meghatározó alakja, a paraszti kultúra és életmód nagy ismerője, amely során korábbi lélektani ismereteit is nagyszerűen tudta kamatoztatni. Irányváltására, munkásságára nagy hatással voltak a néprajzkutatás korabeli nagy nevei: Palotay Gertrúd, Györffy István, Bátky Zsigmond, Visky Károly és Keszi Kovács László.

Kutatási témája főként a népi orvoslás és építészet volt; kutatott területei különösen a Bakony, Veszprém megye déli tájai, a Balaton vidéke, amelyeknek szinte minden szegletét ismerte, illetve terepmunkája során meg is őrizte az utókor számára fényképen vagy rajzon. Veszprémi és keszthelyi múzeumokban kezdett dolgozni néprajzos gyakornokként, a negyvenes években a budapesti Néprajzi Múzeum, illetve a kolozsvári Erdélyi Tudományos Intézet, illetve a Magyarságtudományi Intézet munkatársa volt, de tanított a Pázmány Péter Tudományegyetem néprajz tanszékén és a Néptudományi Intézetben is.

1949-ben végleg Veszprém megyébe költözött, és nagy szerepe volt a veszprémi Bakonyi Múzeum (ma Laczkó Dezső Múzeum) létrehozásában, amelynek 1955-ig igazgatója, majd 1965-ös nyugdíjazásáig osztályvezetője volt. Ekkoriban naponta vasúton ingázott lakhelye, Balatonalmádi és Veszprém között. Előszeretettel hívott meg művészeket otthonába, vagy látogatott el a Balatonon üdülő alkotókhoz, például Szabó Lőrinccel is volt többek között egy ilyen balatoni találkozása nem sokkal a költő halála előtt. Az 1961-ben felépített, gyümölcsössel és zöldséges kerttel körülvett, imádott cserszegi nyaralójában sokszor nagy volt a nyüzsgés – válogatásunk képei főleg ezekbe a felhőtlen pillanatokba adnak bepillantást.

Vajkai Aurél sokoldalúságát bizonyítja, hogy a zenéhez is kiválóan értett, maga is játszott hangszeren – hegedült -, illetve zenekritikákat jelentetett meg. Sőt, 5 ezer tételes viccgyűjteményt is összeállított az utazásai során hallott anekdotákból. Emellett több tízezer saját készítésű fotográfiával, illetve számtalan általa – sokszor a szemétből – gyűjtött tárgyat tartalmazó kollekcióval gazdagította a múzeum néprajzi gyűjteményét. Természetesen publikációi – tanulmányai, cikkei, kiadott könyvei – száma is elismerésre méltó; külön kiemelendő a Szentgálról írott két kötetes monográfiája, és amely azért is különleges, mert a kutatómunka során a helyszínre költözött két évre, hogy minél pontosabb megfigyeléseket tehessen és rögzíthessen.

Részlet Vajkai Aurél Népi orvoslás a dunántúli búcsújáróhelyeken c. művéből:

„A búcsú, a paraszti életforma nagy élménye a népi orvoslásban jelentős szerepet tölt be; legtöbbször már a búcsú keletkezése is összefügg valamilyen csodálatos gyógyulással. (…) A búcsúhely születésében fő tényező kétségtelenül a paraszti közösség ereje és szava. Az egyik búcsúhely híressé válik, a másik elveszti jelentőségét, szinte nyom nélkül elenyészik (pl. Budaörs). A szent helyek nem állandó értékek, inkább felfogások, korszellemek, korhangulatok kifejezései. (…) Kizárólag a gyógymódok és gyógyulások felsorolásával aligha közelíthetjük meg a paraszti szemlélet e nehezebben érthető területet. A kulcs, mint mindenütt másutt is, magában az emberben van, szükséges tehát, hogy szemléletéről, teljes lelki alkatáról egységes képét kapjunk.

A búcsújárás életforma. Mindenütt akadnak szenvedélyes búcsúsok, akik, mihelyst szerény viszonyaik megengedik, elmennek búcsúba. Gyűjtik a búcsúkat, akár a műgyűjtő a képeket. Ebben pedig bámulatos kitartást és eltökéltséget tapasztalhatunk, hisz a legtöbbje földhöz ragadt szegény ember, aki ép csakhogy valamikép meg tud élni.
Vegyünk egy példát. Nagy búcsújárók Keszthelyen a G. testvérek, két hatvan éven túli özvegyasszony, polgári életükben temetőgondozók. A búcsúkat már gyermekkoruktól fogva járják, kisebb korukban még az anyjukkal. Hajlamuk kialakulásában egyaránt részt vesznek a veleszületett tulajdonságok és a környezet, a szülők szemlélete. A búcsújárás náluk magasabb életforma, az élet teljesebb, tökéletesebb átélése. Szegény emberek, sorsuk tele bajjal, küzdelemmel. De a sírkertek közt gyomlálgató szegény asszonynak mégis sikerül annyit összekuporgatnia, hogy zarándokútra megy Nagy Máriacellbe. A paraszti élet kézzelfogható, jól körülhatárolható javak birtoklására törekszik, földre, házra, egy jó ekére vagy akárcsak egy alkalmatos taligaszögre. Vajjon tudna-e más téren, a tulajdonába vehető tárgyakon, vagyoni kincsein kívül, a már alig érzékelhető, a szellemi javak síkjában fekvő élmények kedvéért akkora áldozatot hozni, mint amennyit egy külföldi utazás bonyodalmaival és nagy költségeivel járó zarándoklatért hoz? Aligha. Pedig a búcsú, ha még oly messzire is vezet és oly nagy áldozatot kíván, ha az egyéni kezdeményezés erőpróbája is, végeredményben csak a közösség kifejezése. Az egyén kezdeményezése, de a közösség képében válik valósággá.”