„Síppal, dobbal, nádi hegedűvel” - népi hangszereink
A népi hangszerek a hagyományos paraszti zene megszólaltatásának kellékei. Az ősi hangszerek többsége viszonylag könnyen elkészíthető volt, és főként a pásztorokhoz köthető mint például a furulya, a nádsíp, a kanásztülök, a kürt, illetve a duda. A szegényebb rétegeknek – napszámosoknak, parasztoknak, cselédeknek – is megvoltak a maguk hangkeltő eszközeik, amelyekkel főként a ritmust verték, mint például összeütött kanalakkal, edényekkel, de ide tartozhat akár a citera vagy a gombosharmonika is.
„A magyar nép örömét dallal, muzsikával fejezi ki de bánatát is ebbe temeti. Csákány községben sok urasági cseléd és napszámos volt de nehéz életük folyamán a dal és a muzsika bennül élt. Gyakran találkoztam abban az időben ökörfogattal járó fütyörésző, dudoló vagy a mezőben éppen dalóló béressel. Ünnepeken a cselédházak előtt citeráztak, daloltak a szegénység szárnyain. Talán ezzel gyógyitották az életben kapott sebeket.” – Népi hangszerek, Csákány község, 1975, gyűjtő: Pongrácz Vilmos
Kronológia szerint már a 12. századtól van írásos nyoma a dob, a kürt és a síp használatának a magyar zenei kultúrában, a 14. századtól pedig a kobozról és a hegedűről tesznek említést a hazai írásos emlékek. Az utóbbi másfél évszázadban a hegedűvel mint népi instrumentummal hangszeres együttesben – főként cigányzenekarban – muzsikáltak, korábban azonban létezett mint „magányos” hivatás, például a vándorhegedűsök egyedül járták a csárdákat, illetve lakodalomban egy személyben a hegedűs szolgáltatta a talpalávalót.
A duda
A 15. században megjelennek az írott forrásokban a gajd vagy duda, amelynek felfújható tömlője állati bőrből készül, általában birka, kecske, kutya, csikó vagy borjú bőréből. A díszes, fából faragott dudafej legtöbb esetben emberfejet, kecskét vagy kost formáz. A dudás általában hegedűssel vagy klarinétossal kiegészülve muzsikált, és gyakran megszólalt lakodalmakon és farsangi mulatságokon. Minden esetben férfi volt a gajdos, többnyire pásztorok elfoglaltsága volt a dudaszó. A duda különlegességéről szól Manga János néprajzkutató gyűjtése 1950-ből:
„(…) valamikor, vagy 120 esztendővel ezelőtt elloptak egy dudát. A következő estén a tolvajnak vendégei érkeztek, látogatók. Téli este volt, öten voltak az asztalnál. Este, amikor vacsoráztak az ellopott duda magától előkerült a kamrából és a tolvajt vacsora közben véresre verte. Ezután a duda ismét visszaakadt a szögön, a kamrába. Mikor ez megtörtént, az egyik látogató figyelmeztette a dudatolvajt, hogy vigye vissza a dudát oda, ahonnan ellopta, mert különben ez minden este megismétlődik. Az illető a dudát még másnap vissza is vitte és utána már nem történt semmi.”
„(…) a hangonyi szálláson, Juhász pusztán farsang „három-napokja” alkalmával, mikor a dudás két éjszakán már megunta fujni a dudát, a gerendára a szögre akasztotta és a duda éjféli 12 órától reggel 4 óráig, amig a kakas megnem szólalt magától szólt. A kakas megszólalásakor a duda jóreggelt mondott és azt mondta a dudásnak, hogy most már fujjad te.” – Manga János gyűjtése Ceredről: Duda
A furulya
Szintén a 15. századi írásos forrásból van ismeretünk a furulyáról, azonban régészeti leletek tanúsága szerint már a honfoglalás előtti időkben használták a hangszert. A dudához hasonlóan kizárólag férfiak, főként pásztorok muzsikáltak vele saját szórakoztatásukra, és általában bodza- vagy juharfából készítették, míves faragással, karcolással díszítették. A furulyaszó nem volt jellemző hangszeres együttes részeként, táncos alkalmakkor, viszont hozzátartozott a regölés népszokásához, amely során a legények hang- és zajkeltő eszközökkel – furulyával, köcsögdudával, láncosbottal, csengőkkel – járták a lányos házakat, ahol a köszöntésért, jókívánságokért ajándékot kaptak. A hatlyukú furulya Dél-Dunántúlon használt típusa az annál kétszer-háromszor hosszabb, közel egyméteres hosszú furulya vagy furugla.
„Vendel bátyám a Muzeum részére bodzafából takaros furulyát csinált. Ennek készitési módjáról beszéljen. -"A bodzafa furulya készitésére kiválóan alkalmas. Nálunk furulának, furuglának is titulálják. Tetszés szerinti hosszuságu lehet hiszen dédnagyapám hosszufuruglán játszott, ugy tudom.”
„Abból lesz jó furulyás, aki már gyermekkorában megtanult furulyázni, szinte a vérében van. Akik kevésbé tudnak furulyázni, -furulyázgatnak- a nehezebb dallamokra ráfogják, hogy nincs benne a furulyában. Keresztfogásokkal vagy a lyuk félig való fogásával a hangokat nagyon lehet változtatni. Ezt az idős, jól furulyázó pásztorok tudják a legjobban."-” – Népi hangszerek, Csákány község, 1975, gyűjtő: Pongrácz Vilmos
A cimbalom és a citera
A 16. századtól egyre több írásos feljegyzés készül a hangszerekről, ekkor már említik a cimbalmot és a citerát. Előbbit tekintve megkülönböztetjük a négylábú, ma inkább elterjedt nagycimbalmot, és a lábak nélküli, napjainkban már nagyon ritka kiscimbalmot. A kiscimbalmot és a citerát házilag is gyakran készítették kéziszerszámokkal, ezért igen változatosak a fennmaradt hangszerek. Schunda Vencel József 1870-ben tökéletesítette a nagycimbalmot, amely egyre kiszorította elődjét a használatból, és pár évtizeddel később külföldön is jelentős mennyiséget adtak el a magyar készítők munkáiból. A cimbalomhoz tartozik két faverő is, amelynek alapanyaga többnyire akác- vagy dió, feje vattapólya. A 18. századtól a cigányzenekarok jellegzetes hangszere a cimbalom.
A citera magyar nyelvterületen igen elterjedt hangszer, főként az Alföldön és Erdélyben. Három típusa van: a vályúcitera, a kisfejes citera (inkább az Alföldön) és a hasas citera (főként a Dunántúlon jellemző). Az Alföldön tamburának is nevezik (a tambura egy lanthoz hasonlatos, pengetős hangszer neve is). Jellemzően paraszti hangszer, olcsón és házi szerszámokkal elkészíthető, általában a közösség muzikális tagjai meg tudták szólaltani – férfiak, nők, sőt, még a gyerekek is. Előfordult, hogy táncos mulatság során a jelenlévők egymást szórakoztatta citerázással, vagy a lakodalom hangszere volt, így zenészek sem jelentettek plusz költséget.
A gombosharmonika
„A summáscsoport között mindíg volt aki tudott harmónikázni, vagy citerázni. A harmónikaszó legjobban behallatszott. Egysoros kis muzsikák voltak azok. Két basszussal legtöbbször. Egyik iskolatársamnak a bátyja szintén summás volt. Annak volt egy egysoros muzsikája és így vasárnaponként lementem hozzá és elkértem tőle. Olyan könnyen megtanultam rajta az első nótát, saját magam, anélkül, hogy valaki tanított volna. (…) Attul kezdve a nyáron szóvátettem édesapámnak… Ha jól dolgozok, meg lesz velem elégedve vesze nekem egy harmónikát. Ami ősszel, karácsonyra meg is lett. Egy olyan rossz állapotban lévő, kétsoros gombos harmónikát vásárolt amit használni úgy nem lehetett. Egy őtőle idősebb bácsi akit ismert és ilyen barkácsoló ember volt ahhoz vittük. Megjavította annyira, szögelgette, szurkozta ahol nagyon kellett, hogy használhatóvá vált. Ugy, hogy nekem megfelet annyira, hogy meg tudtam rajta tanulni jó-néhány nótát.” – Nyitrai Gáspár, Mezőkövesd, 1984
A tekerőlant
„A tekerőlant közvetlen őse a IX-X. században jelent meg Nyugat-Európában. Első ismert neve organistrum. Az organistrum lényege – hajtott kerékkel szólaltatni meg kifeszitett hurokat – máig jellemző a tekerőre is. Ez a korai tekerő három szólamban szóló, nagy tiszteletben álló templomi hangszer volt, melyet méretei miatt ketten kezeltek. A XII. században azonban a korszerübb hangszerek, mindenekelőtt az orgona, az organistrumot fokozatosan kiszoritották a templomból s az addigra nagyra becsült hangszer vándorzenészek és a vidéki zene eszköze lett. Uj szerepével megváltozott a szerkezete és a méretei is, más nevet kapott.” – Hankóczi Gyula: A tekerőlant, szakdolgozat, 1980
„(…) A tekerőt különösebb gondozás nélkül lehet játszásra kész állapotba hozni. Ahhoz, hogy játsszunk rajta, csak csekély erőkifejtés kell. (…) Hangzását a hurok be és kikapcsolásával lehet regisztrálni. Ez az egyetlen hangszer, amelynél a tekerőmozgást közvetlenül a dallamba lehet áttenni, s ez a tekerőlantnak a játékritmus közvetitésével egyedülálló bájt kölcsönöz. (Az üvegharmonikánál pl. a tekerés a hangelőállitásnak pusztán mechanikus eszköze, nem hat ki alakitó módon a zenei előadásra.)” – Tibor Ehlers: A tekerőlant formái és lehetőségei, 1969
TEJ
Forrás:
