Amikor e könyv jelen kiadásának szüksége felmerült, az vezetett minket, hogy nyilván sürgős igényt elégítünk ki, hisz az első kiadás sikere többszörösen felülmúlta a hozzáfűzött reményeket, egykettőre elfogyott, s már évek óta lehetetlen volt belőle egy-egy példányt felkutatni és megszerezni. Amikor Szőnyi István, nagyra becsült kollégám, jelen kiadás "szerkesztését" nagy elfoglaltságára való hivatkozással reám hárította, első pillanatra nem reméltem, hogy a feladattal egykönnyen meg tudok birkózni. Egykettőre kiderült azonban, hogy szerkesztő elődöm olyan kiváló, s főként időálló munkát végzett annak idején, hogy az ő szerkesztői konstrukciója új világunkban is változatlanul, maradandó értékkel állja helyét. A régi munkatársak készsége, az újak lelkesedése is sok terhet levett a szerkesztő válláról - így, ha nem is állíthatom, hogy a szerkesztői teendők maguktól gördültek, tapasztalhattam, hogy az új kiadással kapcsolatos tennivalók nem vontak el túlságosan állványomtól. Ami könyvünk jelen, második kiadását közelebbről illeti, annak újdonságát nem valami teljes átszerkesztés, elvi átformálás tényében kell keresni. Inkább valami, az autóéhoz hasonló ún. generáljavítás történt. Néhány "alkatrészt" kellett cserélni, átcsiszolni, s egy-két "újítást" beiktatni; a "márka", a konstrukció lényegében a régi maradt, melynél jobbat azóta sem "találtak ki". Barcsay Jenő munkatársi segítsége új cikkel gyarapította kötetünket, ami által, merjük állítani, e nemben példátlanul álló teljességre tettünk szert. Most már bízvást remélhetjük, hogy könyvünk az ábrázolóművészet csaknem minden területén leszúrt néhány olyan jelzőtáblát, mely az e vidékre tévedt vándort kellően eligazítja. Kétségtelen, hogy e könyvnek nem célja, hogy "magánúton" neveljen művészeket. A művészet valóban nem tananyag. Az a kettős cél azonban, hogy egyfelől a laikust közvetlenebb ösvényeken segítse a képzőművészeti alkotások megértéséhez, szeretetéhez és élvezéséhez azáltal, hogy a művészetek "boszorkánykonyhájának titkaiból" néhány receptet elárul, másfelől pedig, hogy a "profik" is találhatnak néhány technológiai csemegét, bátran lehetne állítani: e könyv művészeti kérdésekben általános érdeket szolgál. Nem mulszthatjuk el annak hangsúlyozását, különösen művészekhez szólva, hogy nem közömbös dolog a képzőművészekre az anyagokkal és felhasználásuk mikéntjével való közelebbi kapcsolat. Persze a tudás nem pótolja a tehetséget, ez kétségtelen. Ám tagadhatatlan: a műtörténet is számos példáját adja, hogy egy-egy új technikai fogás milyen nagy mestereket formált, segített a kibontakozásban, s ennek folytán hány műremekkel gazdagodott az emberiség. Vagy fordítva: hány tehetség vesztegelt sokszor évekig egy-egy technikai probléma útkereszteződésében, nem is szólva arról, hány műremek enyészett el idő előtt egy-egy matéria hibás használata folytán; micsoda jóvátehetetlen műtörténelmi károkat okoztak "műhibák". Elég két közhelyet említeni: Leonardo "Cená"-ja és a mi Munkácsynk bitumen-katasztrófája. A művészethez - lehet mondani - két, úgyszólván egyenrangú faktornak szerencsés kézfogása kell: a szelleminek és gyakorlatinak, a gondolatinak és műveletinek, az anyagtalannak és anyaginak, végső soron az absztraktnak és konkrétnak. Eldönteni, hogy melyik az elsődleges - ez polémia. A tojás és a tyúk problémájához jutnánk, amely probléma kívül esik könyvünk érdekterületén. (1957) Molnár C. Pál ELŐSZÓ Korunk nagy változást híven mutatják a munka átalakulásáról szóló adatok és statisztikák. Idestova teljesen eltörpül az emberi izommunka az egyéb energiaforrásokat használó munkavégzés mellett, gépekkel és újabb gépekkel folyik a termelés a sebes ütemben szaporodó emberiség még gyorsabban növekvő szükségletei számára. A technikának, technológiának ez az átalakulása kihat a művészetre is. Az egyéni alkotás területein növekszik az elgondolás szerepe; a megvalósítás viszont mind gyakrabban igényel kollektív tevékenységet, s feltételezi többféle szakember összefogását. Új műhelyek, felszerelések, anyagok, megoldások rendezője vagy forgatókönyvírója válik sok képzőművészből is, kiknek alakító tehetségéből mind kevesebb jut a régi értelemben vett, kétkezi munkával végzett önálló művességnek. A valóságban elénk álló tények tendenciája tudomásul kell vennünk. A korral való összhang mégsem teszi semmissé a művészetnek azt az eredendő hivatását, hogy megváltoztassa az embert, megújítsa önismeretét, fölnyissa szemét a rá leselkedő örvényekre, és vigasztalja, reményt öntsön belé küzdelmei idején. A művészet és a mindennapi élet között nincsen sorompóval megjelölhető határ. Az emberi igények sokszor olyan összetett feladatokat adnak, melyek eredményeit nem lehet születésükkel egyidejűleg változatlan kategóriákba sorolni. Olykor merőben külső tényezők szólnak bele a határok jelölésébe. A kisplasztika legnagyobb méretét például az a tény döntötte el a biennálék előkészítésekor, hogy repülőgépre egy köbméternél nagyobb csomagot nem vettek fel. A korszakunkban rengeteget gazdagodott grafikai technikák is gyakorta okoztak fejtörést a nemzetközi zsüriknek: mit hová soroljanak? Egyáltalán a sokszorosított grafika hol végződik, mikor az ofszetlitónak, reprodukciós másolásnak is vannak határesetei? Ez a kötet bizonyára adós marad sok olyan tudnivalóval, amelyet a művészet gyakorlata már felhasznál. A tőlünk tábolabb eső mexikói falfestészet például kötetekre menő tapasztalatot szerzett új anyagokról és eljárásolról az utóbbi fél évszázadban. A kaktusz-sav kötőanyag, a cement és homok keverék alapozás, a szórópisztollyal való festés, az aktív - homorú, domború, sima, érdes és vegyes - felületeknek külső falakon történő felhasználása, a piroxilin, vinelit festékek és az elektroanalízissel előállított, alumíniumból készült festékek tartoztak számos újítása közé, és mindezektől két-három évtized már próbával is szolgál. A műanyagok elsősorban nem azért érdeklik a képzőművészt, mert a hagyományosakat megunta, hanem a bennük rejlő esetleges lehetőségek miatt, gyorsabb alakíthatóságuk, nagyobb tartósságuk, olcsóbb előállításuk s hasonló tulajdonságaik miatt. Természetesen sokszor az anyag is beleszól a mondandóba, van amikor bizonyos anyagot túlságosan lírainak találnánk pusztán azért, mert régtől lírai fogalmazást hordozott, s helyette valami mást kívánunk, például a nemes vörösréz helyett hidegen villogó krómnikkelt. Az olvasó tekintse kezdeményezésnek e második kötetet erényeivel és hibáival együtt. Reméljük, hogy a hiányokat itt még ellensúlyozza a vállalkozás, melyet a jövőben tovább lehet már csiszolni és fejleszteni. Solymár István