Aki belelapoz majd e könyvbe, először feltehetően ezt kérdezi magában: vajon komolyan gondolták-e a szerzők, hogy az egymást követő negyvenhárom rövid beszélgetés bármelyike valaha is színpadra kerüljön? A válasz nyilvánvalóan nem. De a gyakorta egymás szavába vágó szereplők mondatainak dramaturgiai elkülönítése ennek ellenére sem csupán formai játék. Mégis csak arra készteti az olvasót, hogy képzeletében megjelenítsen egy-egy izzóbb hangvételű beszélgetést, hogy egy kissé rendezővé váljék. És a rendezés akkor sikerül majd jól, ha megérti a vitatkozó partnerek indítékait, vagy is a szóba kerülő fizikai gondolatokat. A párbeszédes forma éppen azért tanulságos, mert korántsem a törvények és alkalmazásaik tételes felsorolásán van a hangsúly, hanem azokon az értelmezési, szemléleti kérdéseken, amelyek fontosságának a legtöbbször csak akkor vagyunk tudatában, ha a modern fizika interpretációs kérdései vetődnek fel. Pedig szerepük a legegyszerűbb feladatok megoldásában is alapvető. Ha egyáltalában létezik külön fizikusi gondolkozás, ez éppen a külön fizikai szemléletnek köszönhető. A párbeszédekben szereplő tanár ezt a szemléletet igyekszik a néha balga vagy inkább naiv, de jó képességű diákjaiba oltani, amikor a viták során a józan ésszel logikusnak tűnő érvelésünket a fizika szempontjait figyelembe véve támasztja alá vagy utasítja el. Mindez - miként e könyv is mutatja - azt jelenti, hogy a sajátos megközelítési mód csak akkor mondható igazán fizikainak, ha a fizika minden lényeges fejezetében gyümölcsözően kamatoztatható. Végezetül egy tanács a "rendezőnek". A szerzők jobb híján nevezték szereplőiket tanárnak és diáknak. Valójában nem tanórákon vesszünk részt, hanem inkább baráti beszélgetéseken, amelyekben az idősebb barát kicsit többet tud mint társai. A rövidség kedvévért legyen ő a tanár, már csak azért is, mert ilyen az igazi tanár.