"Ok is, mentség is nyilván van bőven. Mégsem érdemes szépíteni: nincs korszerű irodalomesztétikai szintézisünk"- írja Poszler György. A kitűnő esztéta arra vállalkozik ebben a tanulmánykötetében, hogy jelezze az irodalomelmélet kiépítésének lehetőségeit. Poszler kritikusan tekinti át a hazánkban hozzáférhető irodalomesztétikai kézikönyveket, alapműveket; a nemzeti irodalomtörténet írás esztétikai gyökeréig ás, amikor értőn méri föl Horváth János irodalomtörténeti örökségét; a fiatal Lukács György műfajelméleti szemléletének rekonstrukciója kapcsán elméleti igénnyel és emberi impulzusokra érzékenyen hozza közel olvasójához egy nagy esztétika kibontakozó első szakaszát; kísérletet tesz az összehasonlító művészettudomány szemléletének alkalmazására, amikor az irodalom s a többi művészet összefüggéseit boncolja; végül tömören s meggyőzően vázolja az epika világtörténetét. Poszler György írja:,,...az irodalomelmélet jellegéből következik: az egyik kérdés után nem az egyik válasz jön, hanem a másik kérdés. És ezután sem a másik válasz, hanem a harmadik kérdés...De mi lesz akkor az összefoglalással, azzal a bizonyos irodalomelméleti szintézissel? Nos, úgy tűnik, az is minden kérdéssel távolabb lebben, nem közelebb jön. Kézzelfoghatatlanabbá válik, nem kézzelfoghatóbbá. Minél nagyobb az elmélyedés, annál több a megoldatlanság. Minden gond mögött három másik lapul, és a kérdőjelek osztódással szaporodnak. Persze a dolog így sem reménytelen."