Jékely Zoltán elégikus költő volt, csupa emlék, reflexió, elvágyódás, jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota a múltra révedés, a világ iránt érzett testvéri részvét. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel önmagát, személyiségének titokzatos, benső tájait. Az önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, a múlt kutatása akár szándékos lehetett, a vallomás azonban mindig ösztönös, megnyilatkozásait a pillanat ihlete és kényszere hívta ki.