Sándorfalvi Sándor (1914-2009) emlék-kiállítása. Megnyitja: Percze Ilona; kurátor: Revák István. Sándorfalvi Sándor öregkori festészetének ürügyén. A témája: "Virágcsendélet kék vázával" és az "Öregfestő" festmények összehasonlítása és a formakincseinek rokonsága. A képek, mint láthatjuk, méreteikben, technikájukban rendkívül távol állnak egymástól. Feltételezésem mégis, hogy mindkettő önportré, arckép, a művészet szuggesztív kifejező-erejével! Az érzékeny fogalmak vizuális olvashatósága, szerepel a beszélt nyelvünkben is - főnevek -, mint virág, ecset, férfi, nő, paletta, váza és festék. A "jelek" - egybefestve, a végtelenségig kimunkált "festői nyelv" - a felület foltjaiban, mint a szókincseink, egyszerűek és barátságosan rétegződnek egymásra. Emlékképek közérthetők és az érzelmeinkre hatnak. A mindennapi létünk történeteit ismerhetjük meg figyelmesen vizsgálva a kapcsolódó formákat, a festmények részleteiben. Kifinomult színvilága - a többi festményein is - az "isteni természetben" keletkezik, mint látomás. Itt virágnyílás egy asszony hajfürtjeiben, ahol fiatal lány fejkötője, leomló szalag a váza s benne a férfiforma, szembenéz a halállal. Vajon az "Öregfestő" mit alkot? Ezt nem tudhatjuk meg, csak a kéz görcsös tartása, az akarat formálhatja képzetünk, a festő küzd, dolgozik. Öregkori munkáit a foltok egybevágósága, a szoros kapcsolódás, az összetartozás jellemzi. a festő edényében az ecsetek rendezettek, színes virágok a festékektől, a palettáján fekvő asszony formálódik, ahol a vörös színek keverednek. A virágcsendélet vázájának "Janus arca", egyik fele a távolba néző fiatal lány szürkéje, a másik fele a beesett arcú, vívódó, idős fej. Ezekhez kapcsolódik szimbiózisban a barack-virágos szerelmespár profilja a zöld levéllel, mint fejfedő. Vagy ezek ideogrammák? Mintha a festészet nyelve most egy lenne a költészet nyelvével, a látható a megszólíthatóval? Hiszen már minden együtt van, a hosszú élet emlékezetében, kételkedés nélkül jeleníti meg, teszi hihetővé a belső nyugalmat, a "HAGYOMÁNYBÓL" nyeri kifejező erejét. Ady Endre Kocsi út az éjszakában című versében megfogalmazta a modern életérzés és művészet zászlófeliratát: "Minden egész eltörött Minden láng csak részekben lobban Minden szerelem darabokban Minden egész eltörött" A festészet, már nem úgy festészet többé, mint a barokk korban, az izgága "részek" élik tovább az evolúciójukat. 50-100 év kell majd, hogy helyükre kerüljenek az értékek a művészet országútjain és rejtőzködő ösvényein. Az öregkori képeit kutatva látom, hogy a "töretlenséget" éli meg a műtermi magány messzeségeiben. Sándorfalvi Sándor már úton van. Ő ahhoz a fehérvári képzőművész korosztályhoz tartozott, amely mintha nem is lett volna, se bemutatóhelyük, se igazi múzeumuk nincs. Miként maradhatnak meg a nagyérdemű közösségnek ezek az ideák? Ez a kiállítás is megmutatja, hogy a fehérvári intézmények, polgárok otthonukban őrzik vizuális értékeiket. Revák István festő Székesfehérvár, 2012-03-09