Erdély gyöngye, Tusnádfürdő
Tusnádfürdő híres klimatikus gyógyfürdő, sokan mégis az 1997 óta itt rendezett Bálványosi Nyári Szabadegyetem miatt ismerik. A fürdő az 1800-as évek közepén alakult ki, az Erdély Gyöngye nevet virágzásának kezdetén, az 1860-as években kapta. Csodás gyógyulások fűződnek a nevéhez, amelyek közül legismertebb és legjellegzetesebb az állatokat legeltető pásztorfiú története. A legenda szerint a lápos területre elkóborolt marháit kereső pásztorfiú, átgázolva a területen, úgy tapasztalta, hogy a kénes iszap jótékony hatással volt fekélyes lábaira. Ahogy az lenni szokott, az itt feltörő források jótékony hatását először csak a környékbeliek élvezték, de a századfordulóra igazi virágzó fürdőtelep lett Tusnádfürdő. Legfrissebb írásunkban fürdőkultúrája elevenedik meg.
A tusnádi fürdőt a csíki székelyek egyszerűen Alszegnek hívták. Tusnádfürdő a 19. század közepétől kezdett szélesebb körben is ismertté válni, igaz, az 1842-es alapítású település még távol állt a sokakat vonzó gyógyüdülő alakjától. Az ekkor még a mocsaras, bozótos helyet jobbára csak a környékbeliek látogatták. 1845-ben a tusnádi születésű Élthes Lajos 99 évre bérbe vette a „fürdőt”, és 6 tagból álló részvénytársaságot alakított. Néhány év alatt jelentősen megnövekedett a részvényesek száma, és a befektetésük eredményeképpen fejlődésnek indult a telep, számos villa, fogadó épült a fürdővendégek számára.
Az egyre látogatottabb fürdő sorsát azonban megpecsételték az 1848-49-es harcok, az épületeinek java porig égett.
Szerencsére nem sokáig állt elhagyatva a fürdő, Ferenc József 1852-es évi országjáró útja alkalmával egy napot a településen töltött, ami érthető okokból igen szomorú látványt nyújtott. Ugyanakkor a császárnak annyira megtetszett az Olt szorosban elterülő helység, annak ózondús levegője, forrásainak sokasága, hogy rendeletben meghagyta a település mielőbbi rendbetételét. Az újjáépítés során elsősorban svájci stílusú villákat építettek az Alvégi-szikla alatt található területre, melyre ezután csak Svájcként hivatkoztak a helybeliek.
1866 jelentős év a fürdő történetében, mert ekkor gróf Mikes Benedek lett a már említett részvénytársaság elnöke, aki saját költségén mintákat küldött a forrás vizéből a zürichi Dietrich H. Gusztav vegyésznek. A telep vizeinek jórésze alkális, sós és egyszerű vasas forrás. Érdekes, hogy a feltörő vízfolyások egymáshoz való közelségük ellenére, összetételük és hőfokuk szempontjából is jelentős különbséget mutattak. A településen összesen nyolc ér fakad, amelyből négyet fürdésre, négyet ivásra használtak. A kilencedik forrás, az Ősforrás vagy Főforrás, a többitől kissé délnyugatra, a Komlósárok jobb partjától nem messze fakadt. Ebben az időben az egyik legnagyobb hozamú forrásnak számított, ebből a folyamból palackozták a tusnádi ásványvizet majdnem a 20. század fordulójáig. A víz a századfordulóig komoly versenytársa volt a borszéki gyógyvíznek, azonban később a rossz forrásfoglalás miatt egyszerűen elapadt.
Hogy milyen bajokra nyújtottak gyógyírt az itt fakadó vizek? A különböző ismertető szövegek leginkább a légúti és keringési panaszokra, köszvényre, vérszegénységre és női bajok kezelésére ajánlották a fürdőt. A betegek az ivókúra mellett három (a Stefánia-fürdő, Rezső-fürdő és a Gyógycsarnok vagy Kezelőközpont) fürdő vizében számíthattak gyógyulásra. A Monarchia idején a források nevei általában az uralkodócsalád tagjairól kapták nevüket. Így volt ez itt is, a Rezső-fürdő Rudolf trónörökösről, a Stefánia-fürdő pedig nejéről kapta az elnevezését.
A virágzó településen felépült a 23 fokos vízzel működő meleg fürdő, és egy fedett sétány is, hiszen nemcsak a fürdés, hanem a testmozgás is igen fontos része volt a kúrának, a séta pedig ilyen kímélő, ám fontos mozgás volt a gyógyulni vágyók számára. Ezen túl, 1870-72-ben megépült a Csíkszereda-Sepsiszentgyörgy közötti országút, kedvezve a távolabbról érkező vendégeknek. Egy kimutatás szerint 1875-ben a fürdőtelepen 9 melegített kád-, 5 tükör- és 2 zuhanyfürdővel rendelkezett. Emellett volt hidroterápia és belégző (inhalációs) készülék, melynek használatát Lengyel Gyula fürdőorvos az 1879-es fürdőidénytől alkalmazta. 1890-re elkészült a Stefánia vízgyógyintézet, melyben négy medence, négy hideg szalonfürdő és 14 porcelánkád állt a vendégek rendelkezésére, ez az intézet egészen 1975-ig működött.
1882-1893 között az Olt holtágában kialakították az emblematikus Csukás tavat, amelyet a fürdővendégek nyáron elsősorban csónakázásra használták, télen pedig korcsolyázásra. Az első világháború mindezt elsöpörte, az egyetlen nagyobb léptékű befektetés a tó kitisztítása volt, melynek a partján azt követően Arohnson Rudolf strandot és szórakoztatóközpontot hozott létre.
1935-ben Tusnádfürdő kivált Tusnád községből, és Tusnádfürdő néven (Băile Tuşnad) külön település lett.
A második világháború történései következtében a telep fejlődése megtorpant. 1948-ban a villák állami tulajdonba kerültek és fokozatosan pusztulni kezdtek. A szocializmus idején már nem tudott olyan szintű turistaforgalmat bonyolítani Tusnádfürdő, mint korábban. Bár 1968-ban a települést városi rangra emelték, és jelentős állami beruházások kezdődtek a fürdőtelepen a város arculata egészen átalakult. Három szállodát, gyermektáborokat létesítettek itt, így az állami szakszervezetek legfontosabb üdülőhelyévé vált. A 80-as években sok villa ismét magántulajdonba került, de azok felújítására a tulajdonosoknak nem volt módja, az épületek így szép lassan pusztultak tovább.
A 2000-es években sok fejlesztés történt a településen és a felújításokra pozitív példákat is találunk. Az Anna házban (volt Zakariás villa) talált otthonra a Dévai Szent Ferenc Alapítvány, Böjte Csaba ferences szerzetes vezetésével. A tusnádfürdői ház neve Szent László Gyerekvédelmi Központ.
TÉ
Forrás:
https://epa.oszk.hu/00400/00458/00152/index731b.html
https://bailetusnad.eco/pe-urmele-izvoarelor-minerale/?lang=hu
Erdélyi Évszázadok - A kolozsvári Magyar Történeti Intézet Évkönyve: Fürdőélet Erdélyben, Egyetemi Műhely Kiadó, 2016.