Fertőd az 1930-as, 1940-es években

A kastély emeleti, fejedelmi lakosztályainak reprezentatív nagyterme. Mennyezeti freskója – melyet a Maulbertsch tanítvány Joseph Ignatz Milldorfer festett – szerves egészet képez a terem többi díszítményével, így a sarkokban álló évszakok allegóriáival és a falakat borító egykori mitológiai témájú olajfestményekkel. Az „Apolló diadala” címet viselő mennyezeti freskó középpontjába a nap került, de már Vulcanus ajándékán, a magas kocsin, amelyen minden nap megteszi útját, hogy világosságot vigyen a földnek. E kocsinak aranyból volt a tengelye és a rúdja, sőt a kerék talpának külseje, küllői sora ezüstből. A szerszámokat egymás mellé rakott topázok és gyöngyök díszítették, melyek ragyogó fényben tündököltek a nap visszasugárzásától. Amikor Aurora, a hajnal kinyitja a pirosló kelettől bíborszín ajtaját, s rózsáiról az ég aljára vörös fény vetődik, eltűnnek a csillagok, s utoljára Lucifer a hajnalcsillag is távozik. Apolló, aki a phoibosz (ragyogó, fénylő) jelző okán Phoebus-nak is neveznek, látva a világ pirosodását, parancsot ad a gyors Hóráknak, hogy fogják be, a tűzet okádó, ambrózia nedvével jóllakott lovakat. Közben a nedves éj elérte a Hesperiai tengerpartra helyezett határát, s már felragyogott a hajnal miután elűzte a sötétséget. Az éjt, mint a napot is megszemélyesítették, az éj szintén keletről halad nyugat felé s Hesperia partjain a tengerbe merül. Sötét lepel alatt látjuk az éj királynőjét, csillagkoronával ábrázolva, amint Proteus, Neptunus fia, egy kis tengeri isten húzza le, aki különböző alakban szokott megjelenni, innen állandó jelzője az ambiguus, kétes alakú. A vízi istenek haja zöld, testük pedig kék színű. A nap útja széles görbülettel rézsútosan megy keresztül az égen, meg van elégedve a három égöv határával, kerüli a déli sarkot és az északi szélhez kapcsolt medvét, s hogy mind a föld, mind az ég egyenlő meleget kapjon középen halad. A nap szárnyas lovainak nevét Ovidius a görögből vette: Pyrois /tüzes/, Eous /korán kelő/, Aethon /égő/, Phlegon / szikrázó.