John Webster: Amalfi hercegnő

A Nemzeti Színház előadása

kép

A fiatalon megözvegyült Amalfi hercegnőnek hatalommal bíró bátyjai megtiltják, hogy újra férjhez menjen - de hiába, a hercegnő titokban rangján aluli házasságot köt intézőjével és három gyermeket szül neki. Mikor a nász kitudódik, emelt fővel áll testvérei kegyetlen bosszúja elé. Az Amalfi hercegnő korának divatos rémdrámái közé tartozik, s mint ilyen fel is vonultatja a műfaj összes borzongató kellékét: vérbosszú, testvérszerelem, amorális gyilkosok és kémek, őrültek, kísértő holtak. Máig tartó hatása, érvényessége azonban nem e kelléktár kimerítő használatában rejlik. Titka a modernség: fájdalmas szépséggel ragadja meg a létezés bizonytalanságát, függetlenségről, lázadásról, méltóságról beszél, a hatalom deformáló, romboló erejéről, elfojtott, személyiséget felőrlő vágyakról - arról, hogy mindezek jelenlététől az ember hogyan torzul szörnyeteggé vagy marad éppen önmaga. Az Amalfi hercegnő értelmezési lehetőségei igen gazdagok. Gyújtópontjában a Hercegnő áll, aki "más", mint a kora és mint a családja. Megkerülhetetlen, megfoghatatlan, bármelyik szereplő nézőpontjából tekintünk is rá, egy autonóm, szuverenitást és méltóságot árasztó nő, provokatívan önazonos. Épp ezzel hívja ki maga ellen a sorsot. Ettől válik paradox módon, tipikus áldozattá, viktimológiai esetté - még akkor is, ha önként teszi fejét a hurokba. Haláláig testvérei képében a beteges szenvedély szövetkezik a letisztult szívtelenséggel, a visszafojtott téboly a precíz kegyetlenséggel, hogy elvegyék belőle és magukévá tegyék mindazt, amit nem értenek. És mindenki: a képmutató, karrierista tisztekből álló hercegi udvar, a jobbik énje ellen harcoló, cinikus, kémmé felfogadott gazember részese, felelőse a tragédiának, amely által a világ - híján a jóságnak - a bomlás felé halad. A széteső univerzum szereplői a Gonosz templomában, magukon viselnek még egy fejet, saját kiüresedett és szenvtelen tekintetű, testüket az Ég felé meghosszabbító fejet, hogy így váljanak önmaguk katedrálisává, de egyetlen, immár örökké ugyanabba a fenyegető vagy éppen ölelő mozdulatba merevedett-torzult kezük a Gonosz bábjaivá teszi őket. ANTONIO Becsvágy, Madame, a nagy ember tébolya, S nem láncban, rács mögött tartják, de fényes, Szép termekben, s ez teszi Gyógyíthatatlan agyrémmé. Ne képzeld, Hogy oly buta vagyok, s nem is gyanítom, Mit tartogatnak kegyeid; de őrült, Ki fázván, két kezét a tűzbe dugja kis melegért.

Tárgy, tartalom, célközönség
tárgy Jelenet az előadásból
Személyek, testületek
létrehozó/szerző Dohi Gabriella
kiadó Fotó.színház.hu
közreműködő Kulka János
Tér- és időbeli vonatkozás
térbeli vonatkozás Nemzeti Színház
dátum 2009-05-11
időbeli vonatkozás 2009. máj. 15
Jellemzők
méret 77,8 KB
kép színe színes
formátum jpeg
Jogi információk
jogtulajdonos Dohi Gabriella
hozzáférési jogok Ingyenes hozzáférés