Csizmában láttam meg először. Természetesen rajta volt a csizma. Cseppet sem magától értetődően hordott csizmát a lábán, bár kalmük pofacsontja volt (vagy kunos metszésű a szakadatlanul nevetésre-tréfára hajló arca), mégis tőről metszett pesti vagánynak, csípősen kajánnak, epésen rosszmájúnak látszott. Komáromi komédia komikus lakájaként valósággal bepottyant a Madách téri kis-Madách csöpp színpadára csirizes kézzel sanyargatni az őrület peremére eljutó Greguss Zoltánt, vagyis Zsugori uramat. Ez Moliere megdolmányosított Fösvénye volt. Rozsos István a szemfüles szolgát viháncolta el. Hatalmas szája akkora vigyorra húzódott, hogy bekaphatta volna az egész komáromi világot. Egyik legelső pesti színre lépése volt. És első színre kerülése egy hadifogolytáborból hazakerült novellistának, bizonyos Örkény Istvánnak. Szerzőt és színészt a színjátszás ritkán deszkákra leszálló istene is egymásnak teremtette. Micsoda csípősen patetikus, szemérmesen tréfákon átszűrt megrendültséget hozhattak volna közösen a színházi publikum örömére. De Örkény első színházi mutatkozását elverte a kritikusi jégeső: finom, előkelő szellemek, nagy fölkészültségű és tudományos tudású színibírálók - mint Laczkó Géza, a rendezőnek sem csekély értékű Márkus László - kiporolták a francia klasszikus komédia megmagyarítását.