Gyöngy Enikő 1963-ban született Debrecenben. 1983 óta foglalkozik tűzzománccal. Érdeklődése kezdettől az ősi aranyműves zománctechnikákra, ezen belül is kiemelten a rekeszzománc művelésére irányul. Mesterei: Cs. Uhrin Tibor, Makoldi Sándor, Kátai Mihály festőművészek, Pap Gábor művészettörténész és Molnár V. József magyarságkutató. Fő tevékenységi területei a rekeszzománc képek és rekeszzománc ékszerek készítése. 1987-től 1998-ig tagja a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesületnek, megalakulása óta tagja a Tűzzománcművészek Magyar Társaságának, majd 1998-tól a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete iparművészeti tagozatának. 1993-ban kezdte el tanítani a zománcművességet a Debreceni Művészeti és Kézműipari Szakiskolában (ma: Kós Károly Művészeti Szakképző Iskola). 1997-ben létrehozta a zománcművészet egykori rangjának helyreállítását célzó alkotóközösséget, a Gyöngy-Ház Zománcműhelyt, melynek munkájában tanítványai és gyermekei is részt vesznek. Gyöngy Enikő szakmai zsinórmértéke az alkotásban a Szent Korona. Nem pusztán úgy, mint zománcművészeti remekmű vagy áhitattal szemlélt történelmi relikvia, hanem számára a teljesség kifejezője. Gyöngy Enikő így vall a zománcművészethez fűződő kapcsolatáról: „Mindig is érdekelt, honnan erednek a gyöngyök. Akár személyes értelemben, akár mint a tenger kincsei…A választ a népi imádságainkban találtam meg, hiszen közös a gyökérzetünk. Amikor rátaláltam a zománcra, és alkotni kezdtem, hamar rájöttem, hogy nem én „találom ki” a képek tartalmát. Megszólított egy gondolat, és makacsul visszatért, nem hagyott nyugodni. A Máriaság, a Szűzanya, mint téma, kezdettől ilyen volt: számtalan módon „jelentette magát”, amikor az ékszerrel foglalkoztam/foglalkozom, a „könnyei” képében, mint gyöngyök, vagy egész gyöngysorok. A kiállítás címéül választott sor egy gyönyörű archaikus népi imádságból való. Amikor elolvastam Tánczos Vilmos könyvében, mélységesen megérintett, s ekkor értettem meg, hogy honnan a közös gyökérzet: ilyen személyes, ilyen közvetlen számomra az alkotás, mint amilyenek ezek a belülről fakadó vallomások, olyan közvetlenek, mint amilyen áttétel nélküliek a Teremtőhöz, a Fiához, vagy éppen az Édesanyjához szóló ősi fohászok. Minden zománc egy-egy személyes ima, amin keresztül nem csak én üzenek…”