"Mély, igaz és jellemző szintézisbe foglalni népünk világát, - ez a törekvése ez időben Tornyai, Rudnay, Endre Béla, Koszta művészetének. Ennek a céljaiban és jellegében nagyon határozott piktúrának a gyökerei visszanyúlnak nemzeti hagyományainkhoz, Tornyai drámai látásában, Koszta vérmes paraszti erejében, Rudnay nemes pátoszában, Endre Béla képeinek együttérzésében is megannyi jellemvonását ismerjük fel a Munkácsy-féle romantikus realizmus sajátos természetének, a szenvedélyes művészi vérmérséklet és az érzés teljes emberség együttes síkraszállását a nép mellett, festészetünk megújhodó nyelvén. Ez a belső, szemléleti rokonság Munkácsyval a festői fogalmazás bizonyos hasonlóságát is maga után vonta, nem a külsőségek utánzását, hanem a színek és formák beszédének többnyire valami mélyrehangolt, olykor drámai kifejezésmódot, szenvedélyes ecsetkezelést, pasztózusan felrakott színeket, vakító fények és mély árnyékok ellentétét. Festőink belső világának olyan külső jegyeit, amelyet a külföld nemzeti jellegként ismert fel festészetünkben, Munkácsy és Paál László óta. Ami ennek a nemzeti jellegnek őszinteségét és ezzel együtt hitelét is biztosítja, az a romantikus hevület, kedélyvilágunk mélyéről meginduló, kitörésre mindig kész és mégis fékezett feszültsége." Kivonat : a budapesti Műcsarnokban, 1959. júliusában megrendezett kiállításon elhangzott Bényi László bevezető beszédéből.