A köztéri szobor, díszkút vagy a középületet díszítő mozaik, dombormű sokkal erőteljesebben hat érzésvilágunkra, mintha ugyanezt egy múzeum csendet parancsoló világában szemléljük meg. Ez érthető: a múzeum a művészetek háza, ott minden természetesebb, minden helyénvalóbb, ami a művészetekkel kapcsolatos. A múzeumban kiállított absztrakt szobor soha nem hökkent meg annyira, mint a megszokottól kevésbé eltérő, de köztéren felállított műalkotás. Gondoljunk csak a hódmezővásárhelyi Szántó-Kovács János szoborral kapcsolatos országos vitára, a dunaújvárosi Lenin, a ceglédi Dózsa szobor, a váci felszabadulási emlékmű vagy a százhalombattai Munkás igen megoszló véleményű fogadtatására. Dózsa György, a tüzes trónuson megégetett parasztvezér vagy a hódmezővásárhelyi földmunkások vezetőjének, Szántó-Kovács Jánosnak alakja nem úgy élt az emberek képzeletében, ahogyan Somogyi József Kossuth-díjas szobrászművész megfogalmazta. Markánsabb, erőtől duzzadóbb, robosztusabb, sőt fenségesebb embernek képzeltük mindkettőt. Miért? Mert hősök voltak. Igaz hazafiak, akik számára a nép, a haza mindennél többet jelentett, amiért, ha kellett a legtöbbet adták, amit ember adhat. Újságcikk : Hajdú-Bihari Napló, 1978. február 26.