Képzőművészeti életünk korántsem álló vizében erősítette föl a hullámveréseket a vásárhelyi őszi tárlatok negyedszázados visszatekintő tárlata a budapesti Műcsarnokban. A válogatott művek kiállítása kapcsán parázs vita keletkezett nemcsak a vásárhelyi iskola értékéről, hanem létjogosultságáról is, sőt: tágabb értelemben megkérdőjelezték magát a realizmust is; noha ez - pártdokumentumok állásfoglalása szerint művészetpolitikánk egyik követelménye. a mostani tárlat fővonulatát is azok a festmények alkotják, amelyek "hagyományosan" képviselik a vásárhelyi iskola realizmusát. Tartalmilag sem hoznak újat: a búcsúzó, s közben átalakuló paraszti világot látjuk viszont a vásznakon. Az emberábrázolásra felkiáltó jelként hívja fel a figyelmet a kiállítás egyik - talán - legszebb, legmegindítóbb festménye, Szalay Ferenc "Nyári konyhá"-ja. V. Bazsonyi Arany "Lepel"-jének szfinxszerűsége oldódik Fülöp Erzsébet kis méretű "Ajtó"-jában, Koszta Rozália parasztportréiban, Németh József önarcképeben, Csikós andrás "Mártá"-jában és Kéri László "Koszta kukoricása II." folytonosságot sugalló Koszta-Kéri arcmásolataiban. Az ember-táj kapcsolatában jelent külön színt Fontos Sándor két képe - az egyik, "A megfagyott madár" érzelmesen-értelmesen vall a természet szigorú és áthághatatlan törvényszerűségéről. Ki miként ítéli meg a XXVI. tárlat szoboranyagát, nehéz kideríteni - e sorok írójának tetszettek, sőt nagyon tetszettek. Tóth Valéria a harmónia klasszikus vonásaiban fogant figurái - "Szerelmesek", "Fiatalság" - szemet gyönyörködtetők. Újságcikk : Csongrád megyei Hírlap, 1979. október 21.