"A XVIII. század vége a magyar irodalom alapépítésének korszaka. Az alap kövei olyan gránitból kerülnek, amely újabb, többszáz esztendős irodalom palotáját könnyen bírja el. Maga a talaj, a magyar lélek is, mintha termékenyebbé válna. A nemesi élet nyugalmas bölcselete, a csak magának-élés önző egyoldalúsága fölenged; a látókör, melyet eddig a mestergerenda könyvtára, legjobb esetben Gyöngyösi István, Tinódi Sebestyén és Ilosvai munkája, a Jóra intő Tsengetyű, Tancredus, Argirus, Filosthenes és Apollonius, a Heptalogus, Tékozló fiú, Trója veszedelmei és Judit asszony históriája zárt el, egyre tágul:előbb a deák írók szoktatgatják a látni kezdő szemet, majd a francia és angoluus szóban keresgetik a böllcsességet, míg végül meglátják a környező természetet és észreveszik e környezetben önmagukat. (...)" /Részlet az "Előzmények" c. fejezetből/