Tizenegy versoszlop; Weöres Sándor költői művének tizenegy tartópillére sorakozik egymás mellé a költő 60. születésnapját köszöntő kis verseskönyvben. Azok a művek, amelyeket ő maga szimfóniáknak nevez, mert úgy összegezik egy-egy korszakának költői jellegzetességeit, ahogyan a nagy zenei formák reprezentálják Mozart, Beethoven, Bartók vagy Sztravinszkij világát. Az Első szimfónia például a pályakezdet lírai kvintesszenciája; a -korábban Háromrészes ének címmel ismert - Harmadik szimfónia az 1943 táján bekövetkezett nagy fordulat összegezése, amikor nemcsak saját költészetén belül nyitott "új tárnát" Weöres Sándor, de az egész magyar, sőt: világköltészet szempontjából új tartalmakat fogott el iheltével "a lélek árján fénylő, forró igékből"; amikor "a forma mellé megjelent nálam a tartalom - ahogyan egyik levelében írta, még 1943-ban-, de minden eddigitől eltérő módon. Ennek a tartalomnak nincs logikai láncolata, a gondolatok, mint a zeneműben a fő- és melléktémák, keringenek, anélkül, hogy konkréttá válnának, az intuíció fokán maradva." De ezek a szimfóniák nemcsak betetőzői egy-egy korszaknak; egyszersmind azt is előlegezi, ami a költő ösztöneiben rejtve szunnyad, s később, látszólag váratlanul, szinte előzmények nélkül valósul meg. Így a Negyedik szimfónia, a "hódolat Arany Jánosnak", a pastiche remekműve, a más költő alkatába való beleélés ritka csodája, ahonnét az út már a későbbi Psyché felé vezet. S végül a Tezenegyedik szimfónia (amelyet az olvasóközönség ebből a kötetből ismerhet meg), megint nem pusztán a Psyché utáni korszak összefoglalása, de valamiképpen az összes többi szimfóniára is ráépül. A tizenegy hosszú versben a magyar líra történetében talán soha nem volt spontán válogatás vagy kiemelés érvényesül, amit a költői ösztön maga végzett el, az életmű építésével párhuzamosan, melynek "egyik végén a nyugati líra nagy nyelvolvasztó, logikátlan ihlet-nyelvet teremtő kísérlete áll, a másikon az ősi mítoszok modern sugallata" (Németh László).