A nomád birodalmak történetéről ismereteket könyvtárak böngészése révén is lehet szerezni. De szerencsére jó korán beláttam, hogy könyvek forgatása és vallatása, és cédulajegyzetek halmozása nem vezet meglepő felfedezésekre. A nomád kort és embert például mongóliai utazásaim alkalmával egy csapásra megismertem, megértettem és megszerettem. Az Orkon folyó partján, Karakórumtól hatvan kilométerre északra láthattam azokat a nagy, két és fél méter magas, a székely rovásírással sok tekintetben megegyező kőfeliratokat, melyek Bilge kagánnak, a keleti türk birodalom nagykánjának és öccsének, Kül teginnek fényes tetteit örökítik meg. A feliratok lírai jellegét rögtön észrevettem, mitután több ízben fennhangon is elolvastam az ótörök szöveget, a kőbe rótt szavak csengeni kezdtek, a századok viharaiban megkopott mondatok új fénnyel ragyogtak fel. A magyarság a honfoglalást megelőző századokat azon a területen töltötte, ahol a nyugati török birodalom állt, virágzott és megdőlt. Őseink ott ismerhették meg és hozták új hazájukba a műveltség rögzítő jegyeit is: a rovásírás-jeleket, amelyeket a székelyek csekély módosításokkal még a 16. században is használtak. Nem hihetetlen tehát, hogy az Orkon és Tola folyó mentén látható kőfeliratokban rögzített versekhez hasonló hősi énekek és és siratók hangozhattak el a honfoglalás előtt, alatt és után is, jó ideig a magyar fejedelmek udvarában és nép közt.