A XIX. század vége és a XX. század eleje világszerte a színházi reformkísérletek jegyében állott. Minden eleven művészi érzelmű ember érezte a színház és vele a dráma hanyatlását, lélektelenné, társadalmilag jelentőség nélkülivé, pusztán üzletté válását. Megpróbálták a színpadot a való élethez közelebb hozni (Antoine Párizsban, Brahm Berlinben, stb.) s megpróbálták a színházat összekapcsolni a dolgozó tömegek művészet utáni vágyódásával, s így megszabadítani a kapitalizáció üzletiségének jármától (különböző „szabad színpadok", munkásszínházak stb.). S azt remélték, hogy ez a megújhodás egyszersmind a dráma megújhodását is fogja jelenteni.