Előszó Képzeletvilágom múltban való merengéseinek akkor nyílnak ki aranyos kapui, ha a haldokló ősz elhallgattatja a Balaton mentéről Sümegre rajzó gépkocsik berregő kattogását, amikor a kimúlásban vonagló természet sárguló falevelekre írja búcsúzkodó sorait. A Nyírlak felé tányérozó nap, az alkonyat csendjében magára öltött bíbor - palástjában hallgatja a baglashegyi zenészek csiripszavú esti búcsúztatását. Szőlőhajlékom erkélyéről ilyenkor csak árnyképe látszik Csobáncz, Tátika, Rezi erdős magaslatának s a Balaton tükrében tetszelgő Szigliget romkoronájának. Előttem ágaskodó Sümegh vára ráteríti árnyleplét Kisfaludyak ősi városára. Tűzfalas házikói mentén felvillanó lángokban a letűnt idők világító mécsesét keresem. Mesét mond ilyenkor nékem a fűszálon párjával gubbasztó pettyesdolmányú Péterke, a zümmögő esti-dongó Recamier-vágású heverő diványom sarkában meghúzódó keresztespók és a bokrok aljából nyirkos testével világító szentjános-bogárka. Vitézi multunk nagy viharainak - a nemesi kúriák levelesládáiból kihalászott - történeti eseményei ilyenkor színesednek ki agyamban. Fülem csengésében - Tátika vára leereszkedő kapuhídjának lánccsörömpölését hallom.