"Néhány nappal azután, hogya Ludas Matyi első száma megjelent, fekete keménykalapban és esőkabátban egy ember jött be a szerkesztőségbe, akit akkor láttam először (s hadd tegyem mindjárt hozzá: utoljára). Arcán fáradt mosollyal nyújtott kezet: - Szervusz - mondta meglehetősen fásultan, s nem kevésbé fásultan ezzel az egyetlen szóval folytatta: - élek. - Nagyon örülök - ráztam meg jobbját. Csakugyan örültem. Rövid megállapítása, hogy él, arra engedett következtetni, hogy sok mindenen mehetett keresztül, amíg puszta létének bejelentése egy hír jelentőségére emelkedett. Mindenesetre jó dolog, hogy életben maradt - gondoltam -, s ebből a szempontból teljesen közömbösnek találtam, hogy ismerem-e vagy sem. Kiléte felől természetesen nem érdeklődtem, az ilyesmi nagy bizalmatlanság jele lett volna. Bizonyosra vettem, hogy ok nélkül nem keresett fel, s türelmesen vártam, hogy jövetelének célját előadja..."-műből idézve.