„A művészet és minden, ami összefügg vele, egészében véve roppant idegfeszültség." /Thomas Bernhard/ Mint annyi korábbi Hólyagcirkusz produkcióban, ebben a produkcióban is, olyan figurák jelennek meg, akik szinte előadásról előadásra mindig „ugyanazok". Sokszor rekvizitumaikat is magukkal cipelik, mint az igazi bohócok. Mindig ugyanazok a személyek, mindig más és más történetben. Lelkiállapotuk változhat, személyazonosságuk nem. Ilyen a díva, a mindig az utolsó pillanatban érkező énekesnő. Ilyenek a zenekari tagokat alakító mániákus zenebohócok, akik az előadás folyamán tölcsérhegedűn, üvegxilofonon és különböző hangolású szöghegedűn játszanak. De néha olyanok, mint egy szinkron- zajbrigád. A dívára várva megszólal egy tragikomikus zenekar és kórus idegfeszültségtől vibráló operája. A művet levezénylő karmester egy ember nagyságú metronóm ingájához kikötve irányítja nem mindennapi zenekarát. Az inga néha váratlanul kileng. Olyan irányokba is, amire a legkevésbé számíthatunk előre. A darab első része rondo formában épül fel, ez a zenekari árokban játszódik. Ezután következik egy nagy generálpauza, amely lényegében a csöndnek és véletlen zajoknak partitúra-szerű előadása. A „nagy várakozás" a darab második része inkább egy fúgára emlékeztet, de jobban hasonlít a fúga eredeti jelentésére, a futásra és a kergetőzésre, mindez Thomas Bernhard szokásos gyűlölet áriáival fűszerezve.