Asztal két főre, árnyékkal, panorámával, friss levegővel

A korábbi évekhez képest idén egy kicsit később nyitottak meg a kerthelyiségek és teraszok a húsvét utáni áprilisi tél miatt, mint az amúgy megszokott, de lassacskán magabiztosabban tervezhetjük a kint ücsörgést. A következőkben nézzünk körül egy-egy korábbi közkedvelt kirándulóhely közeli éttermének, kocsmájának teraszán. Lássuk először a budai oldalt.

A Balázs vendéglő cégére - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-NDKezdjük talán az egyik közkedvelt kirándulócélponttal, Hűvösvölggyel. Ugyanis itt már a 18. század végén is állt egy korcsma, hogy a Buda és Pest felé igyekvő, fáradt kereskedők és fuvarosok, vagy a máriaremetei zarándokok és búcsúsok pihenjenek, egyenek-igyanak egyet. A Balázs Vendéglőt 1838-ban átalakították, miután a kirándulás, mint szabadidős tevékenység egyre népszerűbb lett a polgárság körében, és ezzel együtt a vendéglő forgalma is növekedett. Szintet léptek, már nem csak valami egyszerűbb harapnivalót, hanem melegételt is lehetett kapni, kísérőnek pedig remek budai borok közül választhattak a vendégek. A Balázs-család 6 generáción keresztül üzemeltette a rendkívül közkedvelt éttermet, egészen az 1949-es államosításig. A korábbi családi vállalkozás Népkert étteremként üzemelt a szocializmusban. Az épület kétszer is kiégett, először 1979-ben, de ekkor még felújítás után újranyitottak. Az étterem sorsát igazából a privatizáció és az azt követő kaotikus évek és tulajdonviszonyok pecsételték meg. 2004-ben végleg bezárt, az egykor műemlék védettségű épületet pedig öt éve elbontották - talán parkoló lesz (lett?) a helyén.

Hűvösvölgyi Éden-Park Kávéház - képeslap, Budapest, 1926 - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-NDEgy másik hűvösvölgyi teraszos helyről még mindenképpen érdemes szót ejteni, ez a Park Panzió mellett működő Éden-Park Kávéház. Nem tudni, hogy ezen a teraszon üldögélt-e Ady Endre, esetleg verset írt-e az asztaluknál, de az biztos, hogy 1913. október végétől december 10-ig a panzióban lakott, nagyjából egyedül, pont ahogy azt öccsétől, Lajostól kérte: „1913 őszén (…) néhány vad, tobzódó és hajszás hét után hirtelen feleszmélt, s október végén idegesen sürgetett, keressek számára Pesttől nem messze fekvő s mégis csendes, magános lakást. (…) Az ősz derekán a kihalt, csöndes Hűvösvölgyre gondoltam, a Park-pensióra, melynek ekkor már egyetlen lakója se volt.” Itt mutatták be Adynak Dénes Zsófiát, aki Élet helyett órák című könyvében így emlékszik meg a költő itt töltött néhány hetéről: „Ady nagyon megkedveli rejtekhelyét, ezt a budai Bakonyt, s a remeteségnek új, romantikus formáját, a szinte falusi csöndű magányt. Mint egy embergyűlölő, különc várúr, úgy él egyedül a kiürült, hatalmas épület szárnyának legutolsó, földszinti szobájában. Kívüle csak a gazdasszony-szakácsné és egy fiatal háziszolga lakik bent, ők viselik gondját. Egészen a maga ura (…) Ha azonban kedve tartja, bekocsizik valamelyik szokott vendéglőjébe, vagy pedig odakint látja vendégül barátait vidám estékre, és felkeresik női rajongói is.

Budapest, Disznófő vendéglő - Balatoni Múzeum, CC BY-NC-NDSzintén II. kerületi, szintén nagymúltú zöldvendéglő volt a Szépjuhászné a Budakeszi úton. Az 1770-ben, a korábbi pálos kolostor köveiből épült vendéglő csodálatos kilátással fogadta a vendégeket. Borsos József festőművész annyira megszerette, hogy 1860-ban megvette, majd haláláig üzemeltette azt. Sok akkori híresség mellett Deák Ferenc is gyakori vendég volt, 1882-ben maga Sissy is betért, ahogy a János-hegy túloldalán működő a zugligeti Disznófő Vendéglőbe is. Az étterem nevét nem egy ételről, hanem a mellette lévő Disznófő-forrásról kapta, aminek hűs vízéből már Mátyás király is kortyolt vadászatai során. Az 1837-ben megnyitott étterem kerthelyiségét már akkor megtöltötték a kirándulók a hétvégéken, olyannyira, hogy később bővíteni kellett, 1860-ra már 600 fő is kényelmesen meg tudott itt ebédelni.

Jókedvében teremté Isten
a Zugligetet,
Gond és bánat itt víg
kacagásra derül.” – írta a törzsvendég Vörösmarty Mihály.

Kéhli vendéglő, Budapest, 1993 - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-NDAz eddig felsorolt vendéglőkkel szemben az óbudai Kéhli Vendéglő még mai napig működik, ugyanott, a Mókus utcában. 1899-ben nyitotta meg a család a borozót. Kezdetben disznótoros, később már meleg étel is került az asztalra. Honthy Hanna és Latabár Kálmán is gyakori vendég volt itt, de a legnagyobb törzsvendégük Krúdy Gyula volt. A közismert bohém hedonista imádta a bort, a gasztronómiát, a nőket, de valószínűleg mindet egyszerre élvezte leginkább; két feleség és ki tudja hány szerető, Krúdy-fröccs (9:1 a bor javára) és egy asztal megrakva házias ételekkel, töltött paprikától a Forró Fazékig. Krúdy halálakor Kéhli Mama a törzsasztal helyét emléktáblával jelölte, maga az asztal is kegytárgy volt, amíg a háborúban el nem pusztult. Szerencsére maga a vendéglő azért átvészelte, ahogy a későbbi nagy bontási- és panelépítési munkálatokat is, ami több száz kisvendéglőt törölt el a föld színéről.

Fehér Galamb borozó söntéspultja - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-NDDe menjünk egy kicsit délebbre. A várnegyedben az Úri utca és a Szentháromság utca sarkán 1856 óta működött a Fehér Galamb vendéglő, a svábok egyik kedvenc helye. 9 féle folyóbor és a város legjobb töpörtyűs pogácsája mellett Tóth Árpádot és Kosztolányi Dezsőt is gyakran itt találhatták az ide betérők. Az épületet a második világháborúban lebombázták, a frontról visszatérő Buchinger János tulajdonos újra felépíttette az éttermet, de aztán ezt is államosították és a történet nagyjából ugyanaz, mint a legtöbb esetben; minőségromlás.

Aztán ott volt a Tabán, a régi, nem a most ismert árnyas park, hanem a macskaköves kanyargós utcáiról ismert, falusi hangulatú városnegyed, amit a következő idézet remekül körülír:
A pesti ember nyara akkor kezdődik, amikor először vacsorázhatik a zöldben, odaát Budán, kis kocsmában, pirosabroszos asztalon, lankadt ecetfák lombjai alatt, cimpegő citeraszó mellett. (…) futunk a zöldbe, felbaktatunk a Tabán girbe-gurba utcácskáin, és levetkezve minden városi felsőbbségünket, naiv hittel élvezzük a kis kocsmák hamisítatlan vidéki miliőjét.” (Élet, 1913)
Avar Mihály vendéglője - képeslap, Budapest, 1937 - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-ND1933-ban kezdődtek meg itt a bontási munkálatok, hogy egy modern városrészt építsenek a helyére, ami ugye nem valósult meg a háború miatt. De előtte rengeteg korcsma és kisvendéglő állt itt, az Albecker (1 és 2), Buda első halászcsárdája, a gesztenyefás kert a művészek egyik kedvenc helye, Mély Pince, a Rácz, a Major vendéglő, Arany bárány, -csillag, -kacsa, -liba, -nap, -peretz, -tetű, -szarvas, vagy a régi Kakuk, majd az új Kakuk, ami előkelőbbnek számított, ide operaénekesek, trónörökösök is jártak. Három hetes, -kacsa, -huszár, Kis balta, Régi nyár, mind eltűntek. Bizonyára mindnek megvolt a maga izgalmas története híres törzsvendégeiről, szokásaikról, allűrjeikről, amikről könyveket lehetett volna teleírni. Elképesztően izgalmas hely lehetett az akkori bulinegyed.

A budai zöldvendéglők, kerthelyiségek, kocsmák sorát még oldalakon keresztül lehetne folytatni olyanokkal, mint a krisztinavárosi Zöld Fa, az Öreg Diófa, vagy az 1793-ban megnyitott és mai napig működő Márványmenyasszony, vagy a várhegy másik oldalán az Ifjúsági park, ami a szocializmus egyik legnépszerűbb kültéri szórakozóhelye volt és aminek történetéről külön cikkek szólnak, ezeken túl pedig a pesti oldalt még meg sem említettük; ezzel folytatjuk a jövőhéten.

KF