A háború. Ki a legény a gáton!?

Lent Zimonynál már szólnak az ágyúk, ropognak a puskák. És ez az ágyúdörgés, puskaropogás a hír szárnyain eljut hozzánk, és mi nem remegünk, nem félünk a háború borzalmaitól, hanem lelkesedünk, indulókat énekelünk, tüntetünk, égünk a harci vágytól.
Családtagjaink, szeretteink, hozzátartozóink indulnak a csatatérre könnytelenül, fölemelt fővel, dalolva, vígan. Mi megkönnyezzük, megsiratjuk őket, de ez az asszonysírás, ez a gyengeszívűség csak addig tart, míg látjuk őket, aztán letöröljük a könnyeket, tovább lelkesedünk, tovább tüzelünk, lelkesítünk.
Három év óta lidércnyomásként feküdt rajtunk a háború. Folyton kísértett félelmetes, hátborzongató szelleme. A háború gondolatával feküdtünk, vele ébredtünk. És mikor nyugodtan hajtottuk fáradt fejünket a párnákra, hogy elpihenjük egy kissé az élet fáradalmait, sosem tudtuk, hogy nem háborúra ébredünk-e. Ez a folytonos félelem, aggódás, remegés megbénított bennünket. Erőnk megcsökkent, bátorságunk fogyott, merészségünk alábbhagyott. Nem volt már vállalkozókedvünk, nem voltak nagystílű terveink, nagy aspirációink.
Csak egy jámbor óhajunk volt: a béke. Legyen béke, legyen mindenáron béke. Béke után sóvárgott százezrek ajaka, hogy visszatérjen rendes kerékvágásba az élet, hogy megszilárduljanak gazdasági életünk megingott alapjai, hogy szűnjék meg a drágaság, enyhüljön a nyomor, hogy boldogabb, megelégedettebb legyen a magyar.
És mi okozta a mi háborúfélelmünket, mi okozta ezt az éveken át tartó izgatottságot? Egy kis maroknyi nép, egy egészen kis ország tudta állandóan a háború félelmét fejünk fölött tartani.
Úgy van az ember testével, hogy ha nagy fájdalmak bántják, elzsibbad, elérzéktelenedik, vannak nyugodt pillanatai, percei. De ha egy kis körömnyi piszok, kis féreg bántja, akkor nincs nyugta, az folyton háborgatja, folyton nyugtalanítja. Így volt a magyar nemzet, a monarchia.
Képes volt legnagyobb bajaival, legveszedelmesebb ellenségeivel megküzdeni, megbirkózni. A nagy tettek, nagy cselekedetek nem okoztak neki nagy gondot. Annál több baja-gondja volt kis, jelentéktelen ellenségekkel az országon belül és kívül.
Ilyen volt: ez a kis maroknyi Szerbia! Megehettük, fölfalhattuk volna és nem mertünk hozzá sem nyúlni. Sőt mikor mások bántották, védelmeztük, kígyót neveltünk a keblünkön!
Az alvó oroszlán meséje jut az ember eszébe. Az oroszlán alszik. Az egerek azt hiszik, hogy döglött, vígan ugrándoznak körülötte, mászkálnak rajta, piszkálják, még a fülét is megcibálják és jót röhögnek a markukba. És miért is sajnálja az ember az oroszlánt? Miért olyan együgyű, miért olyan tétlen, tunya!? Hisz csak meg kellene mozdulnia, csak meg kellene ráznia magát és már potyognának, futnának, döglenének az egerek. Csak el kellene magát ordítania és futva menekülne a gyáva egérhad!
De az oroszlán csak alszik tovább, tűri a piszkálást, az inzultálásokat, hogy egész Európa mosolyog rajta. Marad tovább mozdulatlan, életjelt sem adva magáról, várja, míg betelik a pohár, várja, míg az egerek eljátsszák kis játékukat!
Elég sokáig játszották! Végre is egy szelíd kis megrezzenése az oroszlánnak. Az egerek megrebbennek, szétfutnak, majd összebújnak, tanácskoznak, aztán újra bátorságot kapnak.
Hisz nem mozdult meg!
Hallucináció volt az egész!
Végre egyszer csalódtak a szemtelen egerek! Végre az oroszlán, a monarchia megmozdult, mozgósította testének részeit: a katonáit és megüzente a háborút.
És mindenkinek a kebléből nehéz, megkönnyítő sóhaj szakadt fel! Hát végre felébredtünk és itt van a háború, melytől éveken át féltünk, rettegtünk, iszonyodtunk. És csodálatos, most nem fél tőle senki. Most, hogy szemtől-szembe állunk vele, eltűnnek félelmetes arányai és csak a dicsőséget, a megváltást, a megszabadulást várjuk tőle. Dicsőséget a magyar fegyverek számára, megszabadulást a háború lidérc-nyomásától, megváltást eddigi bajainktól, szenvedéseinktől.
Ez a háború a mi későn fölébredt önérzetünknek a megnyilatkozása, régi óhajaink megtestesülése!
Népszerű, lelkes háború ez, melyet az egész magyar nemzet, az egész monarchia egyhangú lelkesedése teremtett, egyhangú lelkesedése harcol végig.
Nem tudjuk, hogy az eldobott kő hol áll meg, kit, hogyan talál, de annyi bizonyos, hogy mi nem félünk, mi lelkesen, lankadatlanul harcoljuk ezt végig, bízunk a hadseregben, a magyar vitézségben, a magyarnak dicső múltjától szított lelkesedésében! Mert szidhatják, bánthatják, ócsárolhatják a magyart, de azt senki sem mondhatja róla, hogy gyáva, ki nem állja meg helyét a gáton! Mutassuk meg, ki a legény a gáton! (m.)

A nagykanizsai diákok harcolni akarnak. A nagykanizsai középiskolák azon növendékei,, akik a múlt évben elvégezték a katonai lövész tanfolyamot, deputációban járultak Treiber százados elé, s megkérték, hogy eszközölje ki, hogy ők is bevonulhassanak hadi szolgálatra. A százados megdicsérte a derék diákokat, de kijelentette, hogy a kérésük teljesíthetetlen.

A „Keszthelyi Hírlap” táviratai:

Budapest, 1914. aug. 1.
Oroszország elrendeli az általános mozgósítást, Vilmos császár az ellenintézkedéseket.
–
Budapest, 1914. aug. 1.
Hivatalos lap holnapi számában közli az általános mozgósítást támadó jelleg nélkül óvatossági szempontból.

Keszthelyi Hírlap - Harminchetedik évfolyam, 31. szám – 1914. augusztus 2.

Fejér György Városi Könyvtár PDM