Ortutay Gyula (szerk., bev.): Magyar népmesék I-III. Dégh Linda és Kovács Ágnes (vál., jegyz.). Bp., 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó Az 1960-ban megjelent, máig utól nem ért színvonalú, három kötetes Magyar népmesék antológia társszerkesztői, Dégh Linda és Kovács Ágnes számot adnak az első kötet utószavában arról a szakmai célkitűzésükről, hogy a magyar népmese-anyagnak nemcsak tematikai változatosságát, hanem a történeti fejlődését tekintve is a lehetőségekhez képest teljes panorámáját nyújtsák az olvasóiknak. Minden mesetípus legszebb, legjellemzőbb változatát válogatták ki, úgy, hogy valamennyi nevezetesebb gyűjteményt legalább egy szöveggel szerepeltettek. A szövegek sorrendbe állítását a nemzetközi Aarne-Thompson mesetípus katalógus és a Magyar népmese katalógus számsorrendjének figyelembe vételével alakították ki. Megállapították, hogy a magyar mesekincs tematikus gazdagsága és bizonyos értelembe vett összekötő szerepe a Nyugat- és Dél-Európa, valamint Kelet-Európa és Belső Ázsia meserégiói közt nagy jelentőséget ad a rendszerezett közzétételnek és a pl. nyugaton és északon ismeretlen jellegzetességeink ismertté tételének. Ide tartozó mesék például a „Vitéz János és Hollófernyiges”, vagy a „Bús királyfi”. Ugyancsak a közzétett antológia révén vált világossá főként az 1940-60-as évek szájhagyományából gyűjtött hiteles magyar mesekincs esetenkénti szerkezeti és műfaji-strukturális különbözése a nyugati meserégió már jóval korábban könyvmesévé merevedett szerkezeti sémáitól, műfaji összefüggéseitől. Az összehasonlító kutatások azt állapították meg, hogy ezek az eltérések viszont általánosan elterjedtek nemcsak a Közép- és Délkelet-Európa szomszédos népeinél, hanem az akkori Szovjetunióban élő rokon népeinknél is. Ilyen mesék például „A hétlábú paripa”, vagy „Az égig érő fa”, vagy a „Peterke”, A műfaji összefüggések eltérő volta következtében az antológia sorrendjét a magyar népmesék természetének jobban megfelelő csoportosításban határozták meg a legreprezentatívabb tündérmesékkel nyitva meg a sort, ezt követték a novellamesék, legenda és rászedett ördögmesék, rátótiádák, tréfás mesék, trufák és anekdoták, hazugságmesék, és a végére hagyták a nemzetközi katalógusokban elsőként szereplő, de a magyarban elég szegényesen reprezentált állatmeséket és láncmeséket. Az egyes műfajokon belül viszont a nemzetközi sorrend vált irányadóvá, de itt is tekintettel voltak a magyar anyag belső összefüggéseire. Egyes kiváló mesemondók alkotó mesemondása kiemelésére néhány, az általánostól eltérő egyéni alkotói változatot is közöltek. Például ilyenek a „Mirkó királyfi meg a tizenkét fejű sárkány”, vagy „A szélkötő Kalamona”. Az irodalmilag megfogalmazott folklórtörténeti szövegek helyesírását modernizálták, a tájnyelvi gyűjtéseket tájszavainak és hangzásbeli sajátosságainak megőrzésével közölték. Az antológiát Ortutay nagyszabású bevezető tanulmánya nyitja és tájszójegyzék szómagyarázatai zárják. A jegyzetekben fel vannak tüntetve a típusszámok, összetételek, a mese lelőhelye, a mesemondóra, a gyűjtőre és a meseszövegre vonatkozó fontosabb, eligazító információk. Emellett bemutatják az egyes mesemondó típusokat, mesehallgató közösségeket, felhívják a figyelmet a mese átadásának, átvételének, elterjedésének kérdéseire is. A három kötetben 412 népmesét közöltek, 124 tündérmesét, 63 novellamesét, 39 legendamesét, 113 tréfás mesét, 10 hazugságmesét, 63 állat-, lánc és csalimesét. Írta: Benedek Katalin

Ortutay Gy. (ed., introd.) : Folktales of Hungary. I-­III. with collab. Dégh, L. & Kovács, Á .