Gőte Farkas János és Oníl Kazimir Károly április huszonnyolcadikán lesz hetvenéves. Születésnapjára rendez a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiónak elnevezett sufnijában. Élete borúsra fordult, mindennapi gyászolás, búcsúzkodással ébredés, természetes, hogy vígjátékot állított színre. És mivel egymaga volt a magyar színházi előőrs, tehát Goethe udvari tanácsos ifjúkori színházi tollpróbáját kísértette színre. Színházi úttörőcsapat-vezetőségéhez hozzáfűzendő az utóbb születettek és a rövid emlékezetűek számára, hogy Kazimir akkor húzott ujjat az állami realizmussal, amikor azzal borsot tört a realista partjelzők orra alá. Utóbb persze monopóliumot vívott ki az úgynevezett színházi kísérletezésre. A Thália az lett színházban, ami labdarúgásban a Dózsa volt. Az élet törvényszerűsége diktálta, hogy Kazimirnak benőtt a feje lágya. Robbantás helyett értéket mutogat. A rendező, aki korábban nagyregényeket és eposzokat hurcolt színpadra, aki elől munkatársai elzárták a nagy-budapesti telefonkönyvet meg Jávorka- Csapody növényhatározóját, joggal tartva tőle, hogy megrendezi: most a német klasszicizmus vezérigazgatójának négyszemélyes kamaradarabjával bajlódik. A drámairodalom szétszerelése helyett öszszerakni igyekszik a lepergett értékeket.