KELETI PU. Búss Gábor Olivér – Hársing Hilda – Rudolf Péter síndarab Mi történik, ha egy vasúti kocsiban rendelő örömlánynál infarktust kap a kuncsaft, de erről senki nem tudhat – még a kuncsaft se…? Mi történik, ha egy rendőr egy távoli, falujabeli zsebtolvajt fog el a peronon és feltett szándéka, hogy elengedi, akkor is, ha a tolvajnő nem fogja megköszönni…? Mi történik, ha egy hajléktalan egy nap alatt kéregetőből egy világcég igazgatójává válik…? Mi történik, ha egy kimért, szigorú tanárnő pont a pályaudvaron szeret bele egy tanítványába? Mi történik, ha egy szomjas vasutasnak a restiben nincs hitele, de a kezében van a nagy, nehéz kalapácsa…? Mi történik, ha mindez a Keleti Pályaudvaron történik? Kiderül az Új Színházban. Keleti PU – a síndarab. Kedves Nézőink! A Keleti pu című előadásunkban - bármilyen egészségtelen - színészeink elszívnak egy-két szál cigarettát. Merthogy a szerzők a káros tevékenységet beleírták a darabokba, s a rendezők mindezt tiszteletben tartották. Megértésüket köszönjük! Játsszák: Bánsági Ildikó Nemes Wanda Fodor Annamária Nagy-Kálózy Eszter m.v. Nagy Mari m.v. Pálfi Kata Pokorny Lia Takács Katalin Almási Sándor Derzsi János Hirtling István Huszár Zsolt Száraz Dénes Nagy Zoltán Széll Attila Vass György Berzy Tamás Díszlet: Zeke Edit Jelmez: Balla Ildikó Dramaturg: Hársing Hilda Mozgás: Huszár Zsolt Súgó: Farkas Erzsébet Ügyelő: Kollár Lajos Rendező munkatársa: Pozsgai Rita, Trinfuj Mihály RENDEZŐ: RUDOLF PÉTER Ismertető: Egy darab sín, amelyről még senki nem tudja biztosan, hová vezet. És körülötte egy egész ország... Állunk a peronon, várunk, a vonat persze késik, és a mindennapi rohanást hirtelen megszakító rövid szünetben kénytelenek vagyunk körül nézni ebben a XIX. század végén épült gyönyörű csarnokban. Hatalmas káosz tárul a szemünk elé. Fülsiketítő a zaj, szemünket vakító színes fények szennyezik, kevés a hely, nagy a tülekedés, elcsípünk egy-egy kihallatszó rövid beszélgetésfoszlányt, de a bennük felvillanó komikus vagy tragikus történetek, melyek egy óriási mozaik apró darabkái csupán, rendszerint töredékek is maradnak, de úgyis sejtjük mindnek a végét... És ha szerencsénk van, a gomolygó tömegben nem lopják el a pénztárcánkat, nem lejmol le erőszakosan egy kolduló embertársunk, próbára téve szociális érzékenységünket, nem borul ki váratlanul a bőröndünk, és tartalma nem keveredik el a mindent elborító, egyre növekvő mocsokkal és szemétrengeteggel... Az évszakok közben össze-vissza múlnak. Nyárra tél, télre ősz következik, és a tavasz is mindössze egyetlen nap. Nyilván a klímaváltozás miatt. És akkor még nem beszéltünk a globalizációról, meg az üvegházhatásról... Mi meg csak állunk nem törődve semmivel a peronon, és kivételesen tisztán érzékeljük az idő múlását. Egyre nyugtalanabbul figyeljük a fejünk fölött lebegő óra mutatóinak billenését, és nemcsak az hasít belénk, hogy el fogunk késni valahonnan, talán már el is késtünk, hanem hogy elszalasztottuk életünk fontos pillanatait, hogy nem időben figyeltünk oda valamire, nem csókoltunk meg valakit, akit szerettünk volna, hogy nem vettük észre, és a nagy sietségben teljesen rossz vágányra kerültünk, és közben kitört a nyár, és ránk melegedett a téli kabát... És már a váróterem is megtelt, úgyhogy nem tehetünk mást, minthogy igénybe vegyük az állomás számunkra egyetlen elérhető szolgáltatását, és csomagjainkkal együtt bezárjuk magunkat is a csomagmegőrző egyik apró cellájába, és várjunk türelmesen, amíg egy másik, ismeretlen cél felé induló vonatra végre talán felszállhatunk. (Hársing Hilda) Bemutató időpontja: 2008. március 1., Újszínház