A Múzeum utca sarkán, a Püspöki palota mellett található e példátlanul nagyra nőtt iszalag, a nép nyelvén „se fű, se fa”. Egyháztörténeti jelentősége, botanikai ritkasága és nem utolsósorban kora indokolta a védetté nyilvánítást. A szájhagyomány szerint a reformáció korában ültették. A nevezetes „Liciumfához”, ördögcérnához sokat emlegetett legenda fűződik. A legenda szerint, amikor a reformáció a Tisza vidékére is eljutott, a csak keresztnevéről ismert debreceni prior Bálint pap is áttért az új hitre. A nagyváradi püspök a Rómát megjárt Ambróziusz kanonokot küldte Debrecenbe, hogy visszatérítse az elveszett híveket. A debreceni gyülekezet a nyilvános vita végén – Bálint pap kivételével – Ambróziusz pártjára állt. A gyülekezettől távozóban a két pap együtt haladt és útközben is vitatkoztak. Útközben a kanonok egy útszéli líciumról letört egy ágat, az földbe szúrta, azzal a kijelentéssel: „ Akkor lesz valami az új hitből, amikor ez a földbe szúrt lícium fává nő!” „Akkor fa leszen!” – válaszolta erős hittel Bálint pap és azóta virul ott faként a lícium. Bálint papot, kinek születési és halálozási dátuma sem maradt fenn, Török Bálint (1527-1618), a város földesura hozta magával Pápáról 1536-ban, a város első reformátorának tartják. Mikor évszázadok múlva sor került az öreg épület lebontására, kegyeletes kezek megőrizték a legendává nőtt líciumfát, s az ablakrostéllyal együtt érintetlenül hagyták. Itt áll most, a Hatvan utcáról a Fűvészkert utcára átnyúló nagy századfordulós bérház sarkánál. A legenda tudományos szempontból nem állja meg a helyét, de jellemző példa arra, hogy mindenki szívesen fűz eseményeket, történeteket egy-egy fához. A fává nőtt líciumbokor kora meghaladja a kétszáz évet, magassága 3,50 m, törzskerülete az elágazás alatt 1,20 m.