Philoktétész a görög mitológia szerint a Trója ellen vonuló görög seregek egyik vezére volt. Megmarta egy kígyó és bűzös sebe miatt kiközösítették a seregből; kitették egy lakatlan szigeten, csupán Héraklésztől kapott győzhetetlen íja maradt vele. Tíz évig élt itt, teljes magányban és elhagyottan, ám ekkor kiderült: nélküle és íja nélkül a görögök sohasem vehetik be Tróját. Somlyó György hatalmas, világirodalmi horizontú esszéjében ehhez a mitológiai metaforához folyamodik, hogy a költő modern világban elfoglalt ellentmondásos helyét és szerepét- kiközösítettségét és a birtokában levő csodálatos fegyver erejét és szükségességét megvilágítsa. Hét nagy fejezetre oszló könyvében különböző oldalakról világítja meg a modern költészet sokat vitatott kérdését: az eszmék és a technika, a hagyomány és az újítás oldaláról, a társadalom mozgásával és a filozófia, a tudomány fejlődésével összefüggésben. Mi a költészetben modern, és mitől az, mennyiben folytatja ma a költészet az elmúlt századok hagyományait és mennyiben szakít velük, illetve nyúl vissza hagyományaiért még messzebbre és még mélyebbre az emberi kultúra múltjában? Felfogása szerint a modern költészet, sokféleségében és ezer változatában, egységes folyamat, amely az utolsó száz évet öleli fel, egészben a szabad vers új technikájának uralma alatt, amely kategóriának azonban az eddigitől eltérő, szélesebb jelentést tulajdonít. Somlyó a modern költészet közös "világnyelvének" grammatikáját vizsgálja. Azt a világnyelvet, "amelyre immár egyre nagyobb szüksége van az egész, önmaga-fenyegette emberiségnek, s amely egyetlen látható menedékünk a magány és közölhetetlenség Lémnosz-szigetéről, ahol a megoszthatatlan Én még mindig úgy üszkösödik szavainkban, mint Philoktétész sebe."