Van egy idő az ember életében - az életnek nyíló tavasza -, melyben a magából kidagadó fiatal szív, s a szárnyára kelő fiatal lélek, a földön és a nyomorúlt valóságon feljűlemelkedvén, érzeményeit és gondolatjait a lehetség és képzeletek tündéres országában hordozza: az embernek legboldogabb ideje! - melynek szép, ámbár hiú, és soha bé sem teljesedhető reményeit a megérett, megokosult ember, a legtürhetőbb valóságért s a legigazabb bölcseségért is gyakran örömest visszacserélné. Ekkor minden egészséges fiatal szív és lélek, a virágzó legény szintúgy, mint a virágzó leány, poéta; poéta, mondom, de nem író: mert minden érzeménye, minden gondolatja poézis; csakhogy ritkának van kedve, alkalmatossága, ideje, és legritkábbnak nyelve, poézisét leírni.