Bam-bam – Da-da, avagy a Hólyagcirkusz új bemutatója Új honlap, új bemutató, önmagához hű Hólyagcirkusz Társulat, bádog eresz-építményekkel, vödrökkel és az elmaradhatatlan szöghegedűvel a színpadon, mely „hangszerek" mindegyike meg is szólal a darab hangkompozíciójában. Mielőtt azonban a színpadképet megpillantanánk, eldördül egy pisztoly a kis cselédlány kezében, aki szinte végig kívülállóként, egy lépcsőzetes emelvényről szemléli a hosszú, piros terítővel lefedett asztalt, ami az egész teret hosszában osztja ketté. A főkötős cseléd által kilőtt golyó később mintha egy megnagyobbodott ágyúgolyóként köszönne vissza: nagyokat koppanva hull az asztalra, amelyet katonák és egy család ülnek körbe, hol mint régi ismerősök, hol mint elnyomók és elnyomottak. Az előadás a golyó motivikus ismétléséhez hasonló eszközökkel enged utat a szabad asszociációknak, összművészeti keretbe ágyazva minden gesztust, legyen az egy medvekucsma tetvészése, az asztal alól előmászó „tisztes", szakállas „öreg", vagy a nagybőgőt gitárként pengető katona szólója. A prémes sapkát és jelvényeket viselő katonák többszólamú itt-ott-tal érkeznek a színre. Trombitával kezükben, mozdulatlanságukkal, szánandó elhagyatottságukkal együttérzést keltenek és mosolyt csalnak a néző arcára: mintha egy játék-üveggömbbe lennének zárva, amelyet épp nem ráztak fel, és amiben csak ezért nem hull lassan lefelé a műhó. Marionetteknek, régi, elnyűtt játékoknak tűnnek, mint Jelizaveta, a darab főhősnője is, aki katonanadrágja kontrasztjaként kék szalagot visel a hajában, selyemből – családneve pedig Bam. A jelenetek lassúak, állóképekként hatnak, így minden apró rezdülés, a testtartás, az arc finom, árnyalatnyi változásai annál kifejezőbbek lesznek – általános, alapvető érzelmeket, viszonyulást közvetítenek fakó fényükkel, mint szánalom, félelem, nyugalom, elvágyódás, kíváncsiság, elutasítás, szeretet. Mintha a figurák mozdulatlansága, halk, bátortalan, vagy épp vásott bohóctréfának ható énekeik egyfajta dermedtség következményei lennének, hogy amikor gyorsan, hangosan és tágra nyitott szemmel beszélnek, ne váltsák be a szövegmondás azon ígéretét, hogy a tartalom valami fontos, felkavaró dolog, ami megfejthetővé teszi ezt a légkört, illetve az úgynevezett mondandót. Azt az egyszerű kijelentést, hogy „Jelizavetát akasztják a dombon", vagy hogy „Szép a harisnyád", továbbá az egyre vastagabb drótból növő haj, az emeletről zuhanó emberek hosszasan elmesélt komikus képzetét. Mintha hideg lenne a játéktéren, nagy hideg, ahol olykor jégdarabok, hólavinák csilingelnek, gördülnek végig az ereszek csőrendszerének belsejében. Mintha senki sem tudná igazán, hogy hol van és miért, mint ahogy a darab elején és végén összegyűlő zenekar tagjai is csak félve játszanak, fáradtan, olykor egyedül, behúzott nyakkal, teljes bizonytalanságban. Nemcsak a jelmezek, nemcsak a színpadról áradó hideg képzete, hanem az előkerülő vodka is „oroszos" asszociációkat hív elő, ami a mi kultúránkban a diktatúra, a megszállás, az állandó félelem és elnyomás értelmezési mezejét nyitja meg, például az asztalon zajló furcsa szerelmi jelentekben, vagy a fekete harisnyát a tiszti sapkából előhalászó cselédlány és katona találkozásakor. Ez a hangulat, ez az értetlenség az az elemi tapasztalat, amit a dada és a szürrealizmus mindent mindennel összekapcsoló módszere is hordoz, mint az előadást beharangozó szövegrészlet is, amely hangulata a produkcióhoz hasonlóan erős nyomot és holmi meghatározhatatlan, kitöltetlen várakozást hagy a befogadóban: „Amikor megérkeztünk egyszer az óriási házba, föntről benézett az ablakon egy fiatal öregember szemüvegben...- Viszontlátásra! Viszontlátásra! És kinyílt a kapu és kilépett a... - BUMM BUMM BUMM BUMM BUMM BUMM BUMM BUMM" Kultúrpart.hu