Pálinka, szerelmem...

A pálinka családi ebéd előtt étvágygerjesztő, baráti összejövetelen hangulatfokozó, ünneplés alkalmával kötelező kör, visszautasítása azonban sértés – bár utóbbi egy rossz beidegződés. Pálinkás jó reggelttel köszönünk, illetve számtalan módon „becézzük” mint kerítésszaggató, nerángass vagy nagyapám némítója. Amiből lekvárt lehet főzni, abból pálinkát is – tartja a mondás, sőt, készítenek párlatot már céklából vagy mákból is. Mindenesetre kultúránk része, magas élvezeti értékkel, persze csak óvatosan, hiszen a pálinkatörvény értelmében az alkoholfoknak nincs felső limitje.

Barackot válogató nők (1964) - Thorma János Múzeum, CC BY-NC-ND

Különös, hogy már évszázadokkal ezelőtt is rengeteg szóval illették ezt a szeszes italt, mindig is megihlette az emberek fantáziáját – talán köze van ahhoz, hogy egy-két kupica után valóban kreatívabban csaponganak a gondolatok. A leginkább elterjedt 'pálinka' kifejezés a 16. századból ered, és szlovák eredetű; eleinte csak gabonaalapú párlatokra vonatkozott, majd az évszázadok folyamán jelentésköre bővült – ma már főként a gyümölcsalapúakat értjük alatta.

A legkorábbi magyar emlékek 13-14. századi megjelenésre utalnak, akkor gyógyszerként alkalmazták az égettbort (a bor lepárlásával készült égetett szesz) vagy aqua vitaet (gyógynövényes borpárlat), főként köszvényes, ízületi panaszokra. Többek között Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné kúrálta magát rozmaringos borszesszel. A 15. századtól már élvezeti céllal is készítették, a 16. századtól pedig egyre többen fogyasztották. Alkoholpárlatokat ekkor már készítettek gabonából, törkölyből, seprőből vagy gyümölcsből, illetve a rosszul sikerült borok is alapanyagul szolgálhattak. A gyümölcspálinkák őse, a szilva, azaz szilvórium a 17. században Thököly Imre számadásaiban került említésre először.

Vendégek a Pilvax étteremben, Budapest, 1961 - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-ND

1799-ben szabályozták először központilag a pálinkafőzést, 1836-ban vezették be a pálinkaadót. 1850-től a szeszfőzés engedélyköteles lett. Később is folytatódtak a korlátozások: a Tanácsköztársaság idején szesztilalom volt. 1951-től 1970-ig tartott az ún. feles főzés időszaka: a bérfőzésből készült pálinka felét be kellett szolgáltatni az államnak. Jellemző volt, hogy kispórolták az egészséges gyümölcsöket a főzésből, ami pocsék, olykor ihatatlan pálinkát eredményezett. A későbbi évtizedekben alacsony áruk miatt népszerűek voltak az akkor még pálinka címszó alatt forgalmazhatott kommersz, ízesített szeszek.

A Magyar Likőripari Vállalat dolgozói (1983) - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-ND

A kor szigorát megőrizte lapjain a kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum jóvoltából adatbázisunkba került 1967-es somogyszentpáli, népi szőlőkultúráról szóló iratanyag: „A pálinkafőzés nemcsak ma, de valamikor sem volt szabadjára engedett szórakozás. Ha valaki megszerezte a szükséges égetési felszerelést a pénzügyőrségen /a fináncnál/ be kellett jelenteni. Meghatározott időre, legtöbbször 8 órás időtartamra adták ki az engedélyt. Az idő alatt az egész eljárást be kellett fejezni. (…) Akinek szeszfőzésre engedélye volt, háza falára kis deszka lapra ki kellett irnia: „Szeszfőzde.” A szeszfőzés költséggel is járt. Az égető gazda adta a tüzelőt és fizette az 5 Ft. órapénzt.”

Egykori kereskedelmi gyűjtőpályázat, kávélikőrös és pálinkás üvegek (1971) - Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, CC BY-NC-ND

Jelenleg a 2008-as pálinkatörvény teszi keretek közé miből és hogyan készülhet pálinka. 2010-es törvénymódosítás értelmében magánszemély is főzhet saját fogyasztásra, különböző kritériumokkal. Egyébként 2004 óta a pálinka szó csak a Magyarországon termett gyümölcsből, szőlőtörkölyből készült, hazánkban is palackozott párlatok megnevezésére alkalmazható, amelyek alkoholtartalma minimum 37,5%, illetve mentesek mindenfajta adaléktól, ízesítéstől vagy színezéktől – természetesen a gyümölcságyon és fahordóban történő érlelésen kívül.

Gazdag népi hagyománya van a pálinkafogyasztásnak, már-már kultusznak. Népköltészetként is értelmezhetőek a pálinkás butellákra írt versikék. Ezek egyfajta bordalok, amelyekben sok esetben a butella maga megszemélyesítve, egyes szám első személyben dicséri italát, ivásra buzdít, emellett megnevezi, bemutatja tulajdonosát. A túrkevei Finta Múzeum által adatbázisunkba feltöltött 3D-ben digitalizált butéliákon, butellákon ismeretlen költők költeményeit olvashatjuk: "Ne nézz rám / ne bámulj ládd bu / tella vagyok. Nem min / den embernél találod / páromat. Ha akarod tud / ni hogy én kié vagyok / Szabó Sándor nevem / nagy Kőrösön lakom / Szép butella ez Igyál / hát Kedves Iszok is / én mert jó Fogfájásra / való Áldott ital ez / Készült Gombos István által"

Végül, szintén egyfajta folklorisztikai érdekességként, álljon itt néhány igencsak leleményes rokon értelmű szó. Lássuk, mire asszociál, ki pálinkát kóstol: arrabuksz, becsorgató, boszorkányfing, bugyiszaggató, célzóvíz, Cs-vitamin (Cs, mint cseresznye), elfelejtemolaj, észkioltó, észkitoló, gatyaszaggató, görbevíz, guggolós, gyomorkortyogató, gyomorrágó, gyűlölömital, háromemberes, házasságrontó, koporsószagú, lacibetyárköpés, lélekmelegítő, napi gyümölcsadag, nyakolaj, papramorgó, szegények kávéja, szemvíz, szíverősítő, szűzleánybátorító, piaclégyköpés, zsiványvallató.

TEJ

Forrás:

Tetszett ez a virtuális kiállítás? Olvasson tovább!