Lelkeknek emlékezete a népi kultúrában
November elejének ünnepnapjai egy kis lassításra, befelé fordulásra késztetnek minket minden évben. Mindenszentekkor és halottak napján elhunyt szeretteinkre emlékezünk és ápoljuk emléküket – mécsesgyújtással, temetőlátogatással, sírjaik gondozásával, díszítésével. Mit mond erről a magyar néphagyomány? Milyen feledésbe merülő szokások övezik az időszakot? Kiállításunk ez alkalommal erről mesél.
November 1-je, mindenszentek napja a 9. századtól kezdve hivatalosan elismert keresztény ünnep. Eredeti célja szerint a mennyekben üdvözült lelkekre irányítja a figyelmet, akiket sokaságuk miatt nem tart számon a kalendárium. Ezzel szemben, az ezt követő, szintén keresztény eredetű halottak napja a purgatóriumban szenvedő lelkek emlékezete, amely az értük – imával, misével – való közbenjárásról is szól.
Ekkor a halottak hazalátogatnak – tartotta a néphit, ezért bizonyos falvakban otthon égve hagyták nekik a lámpát, illetve megterítettek számukra, vendégül látták őket jelképesen kenyérrel, sóval és vízzel, vagy egy tál étellel. Sőt, a halotti áldozatnak ez a formája sok helyen a szegények etetésének hagyományában maradt fenn: a temetőhöz vitték az élelmiszert, és alamizsnát osztottak a nincsteleneknek – a leghíresebb ilyen étel a kolduskalács vagy mindenszentek kalácsa. Ennek több, régiónként eltérő célja volt, az egyik, hogy a koldusok is emlékezzenek a család halottaira, illetve egyfajta védelmi, engesztelő szertartásként is funkcionált, elkerülvén, hogy a halottak megjelenjenek.
A visszajáró lélek – mint szorongást és félelmet keltő entitás – pogány hagyományokban gyökerező motívum, és több mindenszentek és halottak napi szokásunkban testet öltött. A nap végén, a „halottak estéjén” igen hosszan, 1-2 órán át harangoztak – a népi hitvilág szerint a halott lelkek erre az időre megpihentek a tisztítótűz kínjaitól. Mindenszentek napját követő éjszakán a lelkek a halottak miséjét tartották a templomban, amelyhez kísértetmondák kapcsolódtak, például az élőknek nem volt szabad látniuk a szertartást, különben a holtak megbosszulták és életüket vették a leselkedőnek.
Borsodnádasdi gyűjtés a mindenszentekhez kapcsolódó néphagyományokról, 1961 novemberéből:
„Mindenszentekre rendbeszedik a sírokat és virágot visznek rájuk. A lelkek örülnek annak, hogy a sírjuk szép és erről tudják, hogy megemlékeznek róluk. Ezen a napon a lelkek nem szenvednek. Oda mehetnek, ahova akarnak. Akik a községtől távol haltak meg, vagy nem tudnak róluk, hogy meghaltak-e /háborúban eltűntek, Amerikába kivándoroltak…/, azoknak a temetői nagy keresztnél égették a gyertyát. Adatközlő: Özv. Cseh Ignácné, 73 éves”
Egyéb hagyományok is köthetők ezekhez a napokhoz, például ekkor tartottak legényvásárokat, azaz ekkor szegődtek a legények szolgálatba egy gazdához. De ekkor történt a cselédfogadás, a bíróválasztás, a tanácsújítást is.
A november 2-ai halottak napján pedig szintén szokás volt megvendégelni a halottakat, illetve a szegényeket. Dologtiltó nap volt, vidékenként eltérő tilalmakkal, például tilos volt mosni, varrni, takarítani, meszelni, zöldséget vermelni vagy földmunkát végezni. Egyes területeken, például Szeged környékén a halottak hetében – azon a héten, amelyre a halottak napja esik – az emberek nem dolgozhattak a földeken. Mindezeknek is köze van ahhoz, hogy a nép többféleképpen próbálta elkerülni a halott lelkek megzavarását és feldühítését, és igyekezett inkább a kedvükben járni.
A hagyományokból ma már szinte csak a temetőbe, a sírokhoz látogatás, a – Magyarországon legelterjedtebb krizantém – virágdíszek és a gyertyagyújtás maradt fenn. A sírhelyek virággal történő díszítése egészen újkeletű szokás, hiszen a 19. század első felében honosodott meg hazánkban német hatásra elsőként a katolikusok, később a protestánsok körében, majd felekezettől függetlenül az egész országban. Az utóbbi években az ünnepek kiegészültek az angolszász országokból átszivárgó, pogány gyökerű halloween jellegzetességeivel mint a töklámpás-faragás vagy a jelmezes összejövetelek – bár ez meglehetősen kommercializálódott.
TEJ
Forrás:
