Vizitkártyák díszes hátlapjai

A verso vagy verzó elnevezés latin eredetű (folio verso) és a vizitkártya hátlapjának megnevezésére szolgál. A fotográfiában a vizitkártya fénykora 1852 és 1919 közé tehető, ezek a kártyák általában portréfényképek voltak, melyek versójának reklámhordozó lehetőségét már igen korán felfedezték a fényképészek. A kártyák hátoldalán művészi grafika kíséretében nemcsak műtermük címét, de díjaikat is feltüntették a fotográfusok. Aktuális válogatásunkban ezek a díszes hátlapok, és velük együtt a fényképészek életútja is megelevenedik.

A vizitkártyák nemcsak a hátlapjuk miatt érdekesek, hiszen már elkészítésük módja sem volt épp szokványos. Általában 8-10 réteg vékony papírlapot vízoldható ragasztóval összeragasztottak, majd a hátsó lapra került a nyomdában készült egyedi tervezésű hátlap, előre pedig az elkészült fénykép. Miért volt erre szükség? Hogy megóvják a képet, hiszen ha nem érte nedvesség, akkor több évtizedig megőrizte alakját, a gyűjtők legnagyobb örömére.

Bár már létezett névjegykártya is, a vizitkártya sokkal nagyobb népszerűségnek örvendett. De a képek tematikája is roppant sokszínű volt. Készültek felvételek esernyőt tartva, kalapemelés közben, díszes öltözetben vagy egyenruhában. A fényképeken megörökített alakok bizonyára a legszebb ruhájukban álltak, vagy épp ültek a kamera elé, hiszen sokat nyomott a latba, hogyan nézett ki rajta a leendő tulajdonos, tükrözte-e a társadalmi helyzetét vagy befolyását.

A gyermekfényképezés mesterétől a kétségbeesett pénzhamisítóig

A verzókon a fényképészek gyakran nemcsak a pontos címüket, hanem a műtermükről készített ránézeti képet is megjelenítették. Hogy erre miért volt szükség? A konkurencia miatt. Ez a sok információ mind-mind azt volt hivatott szolgálni, hogy a leendő vendég tudja, melyik fotográfus hol és milyen körülmények között működik. Azok a művészek, akik megengedhették maguknak, hogy saját műtermük legyen, nem sajnálták a pénzt a reprezentációra. Ilyen volt Mai Manó fényképész is.

Mai Manó (1855-1917), császári és királyi udvari fényképész, a gyermekfényképezés egyik legnevesebb hazai képviselője volt. Saját műterme, mely ma a Mai Manó Háznak ad otthont, a Nagymező utca 20. sz. alatt volt. A nyolcszintes épület 1894-ben készült el, a fotográfus megrendelésére. Az életét, munkásságát és az általa épített műteremház történetét sokan feldolgozták, az első olyan írás pedig, ami a műteremházzal foglalkozott, 1895 áprilisában jelent meg és így jellemezte a műtermet:

„A helyiségek villamos világításra is be vannak rendezve, úgy, hogy a fénykép sikerülése nem függ az időjárás kegyelmétől. A fényképészeti termeken kívül van még egy festő műterem is, amelyben kiváló művészek foglalkoznak arcképek festésével. Mai Manót már évek óta úgy ismeri a fővárosi közönség, mint egyik legügyesebb fényképészt. Különösen a gyermekfényképek voltak azok, melyekkel a közönség tetszését mindenkor meg tudta nyerni és amelyekkel nagy sikereket ért el. Ily nagy intézetnek a vezetésére azonban egymagának az erejét mégis gyöngének ítélte és ezért társul vette Szigeti urat, aki szintén egyike Magyarország legügyesebb fényképészeinek és akinek a közreműködése csak elősegíteni fogja az intézet fölvirágzását.”

Képeinek verzóján 1894 után soha nem hiányzott a saját építésű műteremháza, és a hangzatos jelmondat: „Az Andrássy út közelében”.

Erdélyi Mór (1866–1934) neve fogalom volt a fotográfusok között, nemcsak a fotóriport és a sportfényképezés egyik legelső hazai művelőjeként tartották számon, dokumentarista fotósorozata nyomán a magyar riport- és dokumentumfényképezés egyik legelső képviselője is volt. Az első művész, aki bizonyította, hogy a fényképezés az ismeretterjesztésre is használható technika. A történeti, néprajzi és földrajzi nevezetességeinket tartalmazó képeit az oktatásban is felhasználták oly módon, hogy diasorozatokat állítottak össze elemi és tanyasi iskolák részére. 1891-ben Erdélyi önálló műtermet nyitott az Erzsébet tér és Sas utca sarkán állott házban (Erzsébet tér 18.).

Erdélyi kezdettől fogva sikeres és keresett portréfényképész volt, hiszen műtermét politikusok, arisztokraták, jeles tudósok látogatták. A megrendelései sokasága miatt új műtermet kívánt nyitni, a Kossuth Lajos és Újvilág (később Semmelweis) utca sarkán ekkor (1895–96) épülő házban, ez a cím látható a galériában található verzón is.

Goszleth István (1850–1913) fényképészeti kalandjai 1863-ban kezdődtek, amikor tizennégy évesen Doctor Albert (1818–1888) fényképész Kristóf téri műtermébe került. Kozmata Ferenc ekkor még Aradon dolgozott, Pestre költözve társult Doctor Alberttel, így 1868-ban megalakult a Doctor és Kozmata cég. Továbbfejlesztették a meglévő műhelyt és Goszleth lett az első segédjük, de rajta kívül további húsz munkatársat is alkalmaztak. Goszleth pályája meredeken ívelt felfelé, 1883-ban saját belvárosi üzlete lett, nem is akárhol, a Rózsavölgyi zeneműbolt és Rothberger Jakab előkelő ruhakereskedésének szomszédságában, a Kristóf téren. Kiemelkedő volt a színházi fényképészet terén, megörökítette a kor vezetői színészeit, színésznőit. Ismert vendégei voltak Prielle Kornélia, Jászai Mari, és Márkus Emília. A többi művészhez hasonlóan a színház helyett ő is a műtermében ábrázolta a művészeket a legkifejezőbb pózokban. Gyula nevű fiával 1895-től vezetett műterem a minőség és a megbízhatóság garanciája volt.

Érdekes Bienenfeld Zsigmondné fényképészeti vállalkozásának története is. Az asszony férje halála (1904) után vitte tovább a városligeti gyorsfényképészeti műtermet. 1905-ben engedélyt kapott mozgófényképek bemutatására is, majd mikor a mozi a versenytársak miatt rosszabbul jövedelmezett, Bienenfeldné törpeszínházat kezdett üzemeltetni, de a fényképész jellege is megmaradt.

Kováts Mór (1848–1901) élete is igen fordulatosan alakult. 1890-ben Budapesten nyitotta meg saját műtermét a Külső-Stáció u. 37. szám alatt. Két évvel később a címe már Baross u. 107.-re változott, igaz, nem költözött sehova, csupán az utcát keresztelték és számozták át. Cégjelzései egy részén „Kováts és Társa” név szerepel: üzlettársa felesége, Weimann Paulina volt. 1897-ben a fényképészműterem csődbe ment. 1900-ban a család Pécsre költözött, a Jókai téri Csigó-házba, ahol egy nagyszabású fényképészeti műtermet és cinkografiai (nyomódúcokat, kliséket készítő) sokszorosítóüzemet kívántak berendezni. A valóságban azonban egészen más jellegű tevékenységet folytattak volna. A rendőrség rajtaütött a kétségbeesett családon, és bár tűzbe dobták a bankókat, a tűzhely hamujában 1000 darab hamis tízforintost talált a rendőrség, így ment füstbe a fényképészeti műterem megnyitása.