A Vásárhelyi Iskoláról röviden Harmincadszor rendezték meg a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlatot. Természetesen még az őssszel. De érdemes ezt emlegetni most is. Érdemes nem felejteni a vásárhelyi őszt, mert nem mindennapi, hogy kollektív képzőművészeti kiállítás harmincadszor is megrendezésre kerüljön. Méghozzá a lényegi elv megváltoztatása nélkül. Ott a rendező elv az, hogy a művek természetelvű, illetve a realista művészet körébe legyenek sorolhatók, ezeken a hagyományokon haladjanak a "hagyomány" és "haladás" legnemesebb értelmében és értékrendjében. Újabban a vásárhelyi rendező elv az újrealistákat és a neonaturalistákat is szólítja: hívja és kibocsátja. Ez aztán vásárhelyhez valamiképpen kötődő művészek táborát egyre szélesíti, egyre mélyíti, és termékenyítőn befolyásolja. Ezért nevezik ezt a törekvést és összetartó erőt Vásárhelyi Iskolának. Ma már el nem ismerni a Vásárhelyi Iskola jelenlétét a magyar képzőművészetben: ezt az, aki felelősséget érez gondolataiért, szavaiért, nem teheti. És azért sem, mert a Vásárhelyi Iskola esetében nem nélkülözésről van szó. Mindenféle magyar képzőművészeti elkülönülés, mint részjelenség, csak sorvasztja a magyar iparművészetet. A Vásárhelyi Iskola elmondhatja, és el is mondja magáról, hogy úgy önállóan jellegzetes része a magyar képzőművészetnek, hogy egyúttal integráns, szervesen beleilleszkedő alkotó eleme is annak.