URBAN RABBITS /Városi nyulak Honnan jön a cirkusszal való megismerkedés vágya? Mi vonz felé, mit szeretnél kipróbálni? Schilling Árpád: Mi más volna a vágyódás oka, mint a csodálat. Hát van annál valóságosabb, mint amikor valaki úgy ugrik el egy biztos pontról, hogy csak a saját képzeletében létezik a biztos megérkezés? Ezek az emberek élnek. Ebben biztos vagyok. Hogy ők tudnak-e erről, az engem nem érdekel. Több leszek általuk, tanulhatok abból, ahogy ezt a talán utolsó valóságos mesterséget gyakorolják. Szakmailag annak a lehetősége vonz, hogy életemben először megtaláljam magamban a szolgáltatót, vagyis a szolgát. Nem én hozom az ötleteket, hanem ők vezetnek rá szép lassan arra az útra, amit ők maguk keresnek. Akkor is, ha nem tudnak róla, hogy valamit keresnek, én láthatom, merre tartanak. A talált anyag már magában is forma a cirkusz esetében. Olyan ez, mintha egy hatalmas költemény sorai között haladnék, amikor velük találkozom. Ez nem valami szentimentális baromság. Képzeljék el, amint egy kisváros forgalmas felüljárója alatt egy hatalmas cirkuszsátorban egy férfi egy kötélen egyensúlyoz. Célja az, hogy megálljon egyszer rajta mozdulatlanul. És akkor most nem is térek ki az egyéb részletekre. Nagy utazás. Szeretem. A cirkuszban a valóság és az illúzió élesen elválik egymástól. Amikor egy veszélyes mutatványt hajt végre valaki, akkor a jelenléte valóságos. Ha nem volna az, esélye sem volna arra, hogy elkerülje a sérülést. Amikor azonban az ember érzelmeket igyekszik átélni, vagy gondolkodást próbál imitálni, akkor rendkívül sérülékennyé válik, gyakorlatilag lezuhan a trapézról és a szemlélők orra előtt szörnyethal. Persze csak metaforikusan. A figyelmetlen nézők ebből semmit sem érzékelnek. Kivéve, ha mindez a cirkuszban történik. Ott még, ha nem is érti, valahogy érzi a közönség a különbséget. A színészet a cirkuszban bohóckodássá válik. Amivel nincsen semmi baj, jó érzés, ha valami végre a helyére kerül.