Részegen festett utánozhatatlan műveket

A 20. század művészeti forradalmát megelőzően a hagyományos alkotás felett érzett kiábrándultság számos művészt vezetett olyan új festészeti technikákkal való kísérletezésbe, amelyek a megszokott módszerektől radikálisan eltértek. E művészek egyike Jackson Pollock volt, aki azon túl, hogy szakított a tárgyas ábrázolással, egy teljesen új módszerrel állt elő; a klasszikus festési technikákat – az anekdoták szerint gyakran részegen történő –  fröcsköléssel váltotta fel, majd száradás után a műveletet többször megismételte. Az így létrehozott sajátos, excentrikus alkotásai olyannyira sikert arattak a műértők és a művészet iránt érdeklődők körében, hogy a Life magazin a század művészének nevezte őt, mások szidták és becsmérelték, részeges, ostoba őrültnek titulálták. Alkotásait az tette rejtélyessé, hogy számos művész próbálkozott a szemet vonzó, megigéző hatás elérésével, hasonló művek alkotásával, vagy az eredeti művek hamisításával, de mégsem jártak sikerrel.

A rejtélyes vonzerő

A Pollock alkotások utánozhatatlan jellegének oka sokáig rejtély maradt, egészen addig, amíg egy művész fizikus, Richard Taylor és munkatársai Pollock alkotásain fraktálanalízist végeztek, amelyből kiderült, hogy azok különböző méretben ismétlődő mintaelemeket, azaz fraktálokat tartalmaznak. Taylor még egy furcsa ezközt is feltalált, amit pollákozónak (eredeti angol nevén pollockiser) nevezett. Ez egy olyan „lökdösött" ingára erősített festékpalack, amely a kaotikus mozgása által képes leutánozni Pollock kézmozdulatait.

Taylor szerint Pollock munkáinak különleges vonzereje a fraktálmintázaton túl abban rejlik, hogy művei ugyanazt az összetettségi szintet (komplexitást) tartalmazzák, mint ami a természetben is megfigyelhető. Így művei, absztrakt voltuk ellenére is tükröznek valamit a természet vadságából. Ahogy a fraktáljelleg megjelenik a természetben, úgy fellelhető egyéb művészeti irányzatokban is; 1997-ben (Nyikos és munkatársai) olyan neves festők alkotásain végeztek fraktálanalízist, mint Dürer, Rembrandt, Picasso és Munch. Kutatásuk során a bonyolultabb szerkezetű képek között találtak olyanokat, amelyek határozott fraktáljelleget mutatnak.

Fraktálokból virtuális valóság

 A természetben számos fraktálmintázat figyelhető meg; fraktálokból áll a felhő, a lombos fa, az erdő, a páfránylevél, a hegységek, a csigaház stb. Az ötlet, hogy a természetben oly gyakori mintázatok valójában fraktálok, eredetileg a francia matematikus, Benwell Mandelbrottól származik, akinek 1970-ben elkészített híres alkotásában a körök és örvények rendszere egyre csökkenő méretekben ismétli önmagát. Mandelbrot ezt a végtelen összetettséget csak egy egyszerű matematikai függvényből hozta létre.

A Mandelbrot felfedezése (és az azt bemutató animációk) arra enged következtetni, hogy ehhez a  mintázathoz hasonló, egyszerű matematikai kódok rejlenek nem csak a lombos fák, hanem számos - a természetben megtalálható - látszólag véletlenszerűnek tűnő forma mögött. A fraktálok matematikája például a lombos fák esetében egyszerű szabályismétlődésből áll: a fa növekszik és elágazik, ez a folyamat matematikailag leírható.

Az 1980-as években Loren Carpenternek (a Pixar Animációs Filmstúdió egyik alapítójának) az az ötlete támadt, hogy a Mandelbrot féle fraktálmatematika alkalmas lehet valósághű virtuális tájak létrehozására. Módszere azóta sokat fejlődött, de napjainkban is a természet mintázatai mögött rejlő titkos kód, a fraktálmatematika az, ami lehetővé teszi az egyre élethűbb virtuális valóság létrehozását az animációs filmekben.

Percepciók háborúja, avagy a paca, ami rólad szól!

De miért szerethető az absztrakt művészet? – kérdezhetjük e művészeti ág kedvelőitől. A válasz többek között a művészeti szabadságban rejlik; az absztrakt művészet a hagyományos festészethez viszonyítva sokkal nagyobb művészi szabadságot ad az alkotónak, így nagyobb mértékű alkotói játékosságra ad lehetőséget.

„Szeretném, ha enyém lenne ez a kép. Szeretném nézni, amikor fáradtnak, lassúnak, ernyedtnek érzem magamat. Nagy szükségem lenne rá, mert néha - komolyságom börtönében - túlságosan is felnőtt vagyok.” – Heinrich Lützeler, 1970

Absztrakt festmények gyakran a gyermeki játékosság, a pajkosság, az újdonságvarázs, a meglepetés és derű légkörét teremtik meg. További sajátosságuk, hogy a tárgyas ábrázoláshoz viszonyítva nagyobb mértékben vonja be a szemlélőt a műértelmezésbe. Ugyanis amit meglátunk az ilyen műalkotásban, az jellemzően sokkal inkább szól rólunk, a saját benyomásainkról, mint az alkotóról.

Ezért van az, hogy egy festménykiállításon a szemlélődő látogatók sokszor nagyon különbözően értelmezik a látott festményeket. De ahelyett, hogy összevesznénk másokkal azon, hogy egy ábrázolás kecskét, pulykát vagy szénakazalt ábrázol, érdemesebb inkább belegondolni abba, hogy miért működik így az agyunk, és miért „látunk bele” különféle dolgokat a műalkotásokba? Ennek oka az agyunk észlelési folyamataiban rejlik. Az idegtudósok becslése szerint az emberi agyba másodpercenként beérkező 11 millió bit információból a tudatért felelős funkciók egyszerre csak mintegy 200 bitet tudnak feldolgozni.

A szemellenző és az újdonságdetektor

Azért, hogy ezt a beözönlő információmennyiséget agyunk kezelni tudja, a beáramló információkat a korábbi ismeretek fényében értelmezi. Ha nehezen talál ismerős mintákat, az kihívást ad gondolkodásunknak. Ha agyunk nem tudja a látottakat a már meglévő ismereteinkhez kapcsolni, akkor a látvány ismeretlen újdonságként kerül azonosításra, és (a neurológus kutatók szerint) ilyenkor aktiválodik az agy úgynevezett „újdonságdetektora”, a Locus coeruleus agyterület, ami a figyelem élénkülését eredményezi. Ezt mi fokozódó figyelemfelhívó hatásként, és újdonságvarázsként éljük meg, ami különösen az élénk színű festmények esetén lehet intenzív. Mindannyian ismerjük milyen az, ha valamit életünkben először látunk. Az absztrakt művekre gyakran jellemző színes derű, jókedvre derítő, jókedv fokozó erején, és a fraktáljelleg szemet vonzó hatásán túl, ez az a felvillanyozó újdonságvarázs jellegű hatás, ami részben magyarázatot adhat az absztrakt művészet vonzerejére és népszerűségére.

Erdélyi Károly

Forrás

• Heinrich Lützeler (ford. Szabadi Elemér): Absztrakt festészet: jelentősége és határai, Budapest, (1970).
• Dietmar Elger, Uta Grosenik (ford. Seres Bálint és Seres Eszter) Absztrakt művészet, Budapest (2009). ISBN: 978-3-8365-1586-3
• Fokasz Nikosz, Balázs László: Rend és káosz - fraktálok és káoszelmélet a társadalomkutatásban, Budapest (1997). ISBN: 9630496690
• Fraktálelemzés a művészet szolgálatában, Origo.hu, 2006. február 14.
• Mandelbrot, B. B.  The fractal geometry of nature. New York, (1982). ISBN:10-0716711869
• Taylor, R., Spehar, B., Hagerhall, C., & Van Donkelaar, P. (2011). Perceptual and physiological responses to Jackson Pollock's fractals. Frontiers in human neuroscience, 5, 60.
• Taylor, R. (2003). Fractal expressionism—where art meets science. In Art and complexity (117-144. o.)
• Cooter S., Lachmann M.: The Code, (ep.) II.: Shapes, The Open University for BBC, (2011).
• Caragol Wells P., Holly T., National Geographic Explorer: Inside LSD, National Geographic Society, (2009).
• Perneczky Géza: Fraktálok és eseményminták. Budapest, (1998). ISBN: 9639136123
• How New Experiences Boost Memory Formation, neurosciencenews.com, (2016).
• Michael Langdon: Welcome to the Age of Emotion, (2018). ISBN: 978-1-9256487-9-9
• Lucy Burns: Degenerate art: Why Hitler hated modernism, BBC World Service, 2013. november 6.
• Michael Rubin: Droidmaker: George Lucas And the Digital Revolution. (2005). ISBN: 978-0-937404-67-6 
• A borítóképhez felhasznált alkotások: Bátai Sándor: Lelet, Bodóczky István:Képidő, Hepp Edit: Álomfigurák, Lóránt János: Variációk III., Váli Dezső: Műterem kék folttal, Kertész Sándor:Barlangrajz I.