Ükanyáink „kisbubái” – csecsemőgondozás régen

Napjainkban a külön iparággá alakult csecsemőgondozási eszközök megkönnyítik (vagy olykor megnehezítik) a szülők életét. Pár évtizeddel, évszázaddal ezelőtt azonban ezeknek töredéke állt csak rendelkezésre. A sok esetben gyermeknek sem komfortos és veszélyeket rejtő tárgyakat leváltották a kicsik számára biztonságos és kényelmes eszközök, sőt ma már rengeteg a felesleges holmi. Kiállításunkban taglaljuk a legfőbb csecsemő- és kisgyermekgondozást segítő felszereléseket – többek között a bölcsőt, az ülcsiket, a járókát, az etetőpalackot – a magyar népi kultúrában és történelemben.

Bölcső

Mikor egy gyermek érkezésére készülnek a szülők, talán a legfontosabb a kicsi fekhelyének, illetve hordozásának a kérdése; a bölcső funkciójában mindkettő egyszerre jelen volt. A bölcső alternatívát jelentett a gyermek elhelyezésére, ha az anyának dolga volt a ház körül, illetve a mezőn végzett munka esetén ún. mezei bölcsőt használtak. Utóbbi egy faállvány, amelyre felfüggesztették a fakeretes vagy keret nélküli vászonból kialakított fekvőhelyet. Ez a vászon a ponyus vagy tacska, amely a hordozóeszköz funkcióját is betöltötte a földekre menet.

A házon belül használták a talpas vagy más néven ringó bölcsőket, amelyek ívelt talpuknak köszönhetően ringathatók voltak. Hazánkba török közvetítéssel került Bizáncból, és már a honfoglalás előtt használták. Eleinte magasabb lábbal, keskenyebb talppal, függőleges oldalfallal rendelkeztek, ekkor még a benne fekvő kisded állandó felügyeletet igényelt a felborulás veszélye miatt. A 13-15. században a bölcső lábai rövidültek, végül elhagyva azokat és kissé kifelé döntött oldalának köszönhetően a szerkezet mindinkább stabillá vált.

A teknőbölcső egy darab fából kivájt, kimélyített fekvőhely volt, a talpas bölcső hatására olykor talppal látták el. Előfordulhatott, hogy az anya a fején, teknőben vitte magával gyermekét, ha a földeken kellett dolgoznia. A 14. századi Anjou Legendárium miniatúráján a csecsemő Szent Ambrust teknőbölcsőben fekve ábrázolták. Szent Ambrus többek között a méhészek védőszentje volt, a legenda szerint a bölcsőben fekvő kisded egy méhraj támadását sértetlenül átvészelte. A történetről bővebben méhészeti tematikájú kiállításunkban olvashatnak.

A bölcsőket természetesen díszítették, főleg festett vagy faragott mértani- vagy virágmotívumokkal, de megjelenhettek rajtuk feliratok, vallási jelképek, datálás. Az oldalán, peremén lévő lyukak az általában szorosan bepólyált gyermek bölcsőmadzaggal történő rögzítését, lekötését szolgálták – ezzel próbálták megvédeni a kieséstől, mikor a szülők a ház körüli teendőket végezték, és a kicsi nem kapott teljes figyelmet.

A bölcsők és a gyermekbútorok ideiglenes tartozékai voltak a háztartásnak, általában az a rokon kapta meg ezeket, akinek gyermeke révén szüksége volt rá. A bölcsőhöz számos hiedelem kapcsolódik, illetve belehelyezett mágikus tárgyakkal próbálták védeni a gyermeket és az anyát a betegségektől és a rontástól. Az élet kezdetének szimbóluma az irodalomban, népdalokban.

Egyéb gyermekbútorok

A gyermekbútorok gyakran a hagyományos bútordarabok miniatürizált másai. Például a gyermekszékek használatára már a 14-15. századból vannak források. Magyarországon a 18. században megjelentek a magasított lábú gyermekszékek, amelyekkel a kisebbek is részt tudtak venni az asztali étkezéseken a felnőttek társaságában. Az ún. ülcsik vagy gyermekülő is – hasonlóan a bölcsőhöz – multifunkciós tárgy volt. Szerepe hasonló volt a mai pihenőszékekhez, bár ebben a gyermek nem tudott kényelmesen elhelyezkedni, hiszen egy kemény, láda- vagy kosárszerű eszközről van szó háttámlával, elől pánttal. Viszont amíg a már ülni képes gyermek ebben az eszközben időzött, az anya végezhette a háztartási munkát.

A totyogók mozgásfejlődését elősegítendő alkalmazták elődeink az állókát és a járókát, azonban a későbbiekben már ismert ténnyé vált, hogy egészségügyileg kifejezetten káros ezeknek a járássegítőknek a használata, mert megterhelik a gerincet és a lábakat. Az állóka egy középen kerek lyukkal ellátott kisméretű, négylábú asztalka volt. Ebbe a lyukba állították bele a gyermeket. Létezett fonott változata is, ez az általában csonkakúp alakú kosárállóka vagy jártató kosár. A járóka felül négyzet- vagy köralakú, kerekekkel rendelkező járássegítő keret. Gyermekszekér néven is ismeretes, első magyarországi ábrázolása a 17. századból, a híres pedagógustól, Comeniustól származik. Hazánkban a járókánál elterjedtebb volt, és régebbi múltra tekint vissza a tolóka, amely tolható háromkerekű kiskocsihoz volt hasonlatos. Szintén a járástanulást segítette, de játékszerként is használatos volt idősebb gyermekek körében, hiszen a tolókarral tolt „járműben” ők is láttak fantáziát. A forgó általában a mennyezeti gerendához rögzített rúd pánttal vagy kengyellel.

1928-ban az Anya- és Csecsemővédelem c. folyóirat így ír a járássegítőkről: „Amiként ártalmas az, hogy a gyermeket korán ülésre kényszerítjük, éppen olyan rossz hatással van, ha idő előtt, mielőtt azt ösztönszerűen teszi, állásra nógatják. Sokszor alkalmaznak ú.n. járókosarakat, járókocsikat, melyek arra valók, hogy a gyermeket korán kényszerítsék állásra vagy járásra. Ezen eljárások éppen olyan ártalmasak, mint céltalanok. Épen ilyen elbírálás alá esnek azok a vezető szalagokkal ellátott ruhácskák is, amelyeket a mellkasra erősítenek, azon célból, hogy megkönnyítsék a kisded járását. Várjuk be türelmesen, míg a gyermek saját erejéből lábra áll és járni fog és idő előtt ne kényszerítsük erre semmiféle mesterséges eszközökkel.”

Táplálás

A csecsemő legfontosabb táplálékának az anyatejet tartották korábban is. Azonban, ha az anyatej kevésnek bizonyult, tápszer híján cukros, vizezett állati eredetű, főként tehén- vagy kecsketejet kaptak a kisdedek. Pár hónapos kortól már el is kezdődött a hozzátáplálás különböző gabonapépek, tejbe áztatott kenyér formájában, előszeretettel etették a kicsiket a nem túl nagy gasztronómiai élményt adó lisztpéppel. A cumisüveg elődjei a különböző palackok, falun inkább a csecses csupor vagy korsó volt, a szilárd táplálékot az anya összerágta a kicsinek. Akik megengedhették maguknak, szoptatós dajkát fogadtak, aki általában megesett lány vagy szegény sorsú asszony volt, aki rászorult, hogy saját gyermeke mellett vagy helyett gazdag család csecsemőjét szoptassa, nevelje.

A gyermek megnyugtatására, két szoptatás között alkalmazott cumi szerepét az ún. szopóka vagy dudli jelentette: rongydarabba csavart édes, cukrozott pép, rosszabb esetben pálinkás kenyér, amelyet a kisded szopogathatott.

Justus von Liebig német vegyész 1867-ben megalkotta az első olyan csecsemőtápszert, amelyet aztán kereskedelmi forgalomba hoztak; ugyanebben az évben Henri Nestlé is kifejlesztette tejporalapú tápszerét. Ezek a termékek hamar népszerűvé váltak világszerte, 1871-ben már tápszerügynök tevékenykedett Pesten. Mindez egyáltalán nem volt veszélytelen, hiszen az etetőeszközök sterilizálása ekkor még nem volt bevett gyakorlat. Az anyatejjel táplált csecsemők túlélési esélyei emiatt nagyobbak voltak a pótlást kapó társaikénál.

Babakocsi

A babakocsinak nincs hagyománya a magyar népi kultúrában, ha a gyermek szállításáról volt szó, inkább a kendőben hordozás szokása dívott. A babakocsi feltalálójaként William Kent angol építészt szokták emlegetni, aki 1733-ban egy nemesi család megbízásának eleget téve alkotott meg egy kisméretű gyermekhintót, amelyet az első babakocsinak tekint az utókor. Később előtérbe kerültek egyéb szempontok, állat vontatta gyermekjátékból tolható gyermekszállító eszköz vált, a 19. század végére pedig funkcióban már nagyon hasonlóak voltak a mai példányokhoz, bár méretre még elég robusztusak. Az évtizedek folyamán aztán a babakocsikat egyre cizellálták biztonság, praktikusság, méret és formatervezettség szempontjából.

TEJ

Forrás:

Balassa Iván (főszerk.): Magyar néprajz IV. kötet. Budapest. Akadémiai Kiadó, 1997. Magyar Elektronikus Könyvtár
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/04/193.html#235

Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest. Akadémiai Kiadó, 1977. Magyar Elektronikus Könyvtár
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/1-1240.html
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-796.html

Ajánló

Téli lakomák és tradíciók

A héten a népi táplálkozáskultúra téli repertoárját vesszük górcső alá. A hideg időszak, az ünnepi és vallási szokások behatárolták a táplálkozási lehetőségeket, illetve ezek kapcsán kiemelt jelentősége volt az ételeknek mint mágikus tárgyaknak, az evés rituáléjának és a hozzá kapcsolódó hiedelmeknek. Írásunkból kiderül az is, hogy a napjainkban hagyományos karácsonyi ételek (halászlé, töltött káposzta, diós-mákos bejgli) előzményei milyen formában kerültek elődeink asztalára.

A bükki barlanglakások

A magyar népi építészet különös produktumai a domboldalak puhább kőzetébe vágott, emberi lakhatásra szánt vájatok, a barlang- vagy partlakások, más szóval pinceházak vagy kőházak. Hazánk hegyvidékein, főként az Északi-Középhegységben, illetve a Budai-hegységben és a Dunántúlon találhatjuk meg a lakóhelyek ezen típusait. Adatbázisunkban nagyszámú képanyag böngészhető a Bükk és Bükkalja barlanglakásairól, így írásunkban erre a térségre térünk ki részletesebben.

Tisztálkodj okosan – Időutazás higiéniában I.

„Mostál kezet?” - gyermekkorunk ismerős anyai intése sokszor felnőttként is eszünkbe jut az étkezések előtt, főleg, ha immár szülőként adjuk tovább e bölcsességet. Az elmúlt néhány évtizedben már senki sem vitatja a személyes higiénia fontosságát, mint ahogyan az sem kérdés, hogy lakásunkban van-e fürdőszoba. A tisztálkodás alapvetően a testkultúra része, amelyhez a test és a ruházat tisztán tartása egyaránt hozzátartozik.

A vecsési káposztától a nagykőrösi uborkáig – savanyított zöldségeink

A savanyított zöldségek fogyasztása hozzátartozik étkezési szokásainkhoz; van, aki maga készíti el, van, aki piaci savanyúságosnál szerzi be. A savanyú káposzta napjainkban is az egyik legfontosabb téli vitaminforrás, a nyár pedig nem az igazi az ablakban kovászolt uborka nélkül. Az egészséges táplálkozásban betöltött szerepük elvitathatatlan, erős aromájukat, fanyar ízvilágukat sokan imádják, mások kevésbé.

Nem most jöttünk a falvédőről!

Az ismerős mondás, bár legtöbbször egyes szám első személyben használva, alapvetően nem rendelkezik túl mély jelentéssel: a közlője jelzi, hogy nem olyan ártatlan, tudatlan, hiszékeny vagy tájékozatlan, mint ahogy azt valaki feltételezi róla. Hogy falvédő-történeti szempontból se legyünk tájékozatlanok, készítettünk egy rövid összeállítást, melyhez adatbázisunk falvédőiből válogattunk.

A paraszti kultúra családzsánere

A család – néprajzi szempontból – a legkisebb társadalmi egység, tagjait vérségi és házassági kapcsolat fűzi össze. Eredetileg patriarchális rendszerű, azaz a rangidős férfi, a családfő rendelkezett a család ügyeiben és a vagyon felett. Létezik kis és nagy attól függően, hány generáció él egy fedél alatt, de a család kifejezés leggyakrabban a kiscsaládot jelöli, amely a szülők és a gyermekek közösségét jelenti.

További tematikus virtuális kiállításaink