Budapesten a kávéházak tömeges megjelenése a 19. század második felére tehető. A kávéházak - a színházakhoz hasonlóan - a polgári életmód intézményei voltak, rendszeres látogatásuk hozzátartozott a nagyvárosias létformához. A kávéházba járás egyik fő oka az akkori rossz lakáshelyzet volt. A középosztály tagjainak jobbára ugyanúgy nem volt lehetőségük jól felszerelt, az életvitelhez alkalmazkodó, kényelmes, nem zsúfolt lakásokhoz jutni, ahogy a társadalom alsóbb rétegébe tartozóknak sem. A szűkös élettér elől ezért inkább a nyilvános terek felé, így például a kávéházakba menekültek, szinte az egész napjukat ott töltötték, ott dolgoztak, alkottak. Külön asztaluk volt, az íróknak, a képzőművészeknek, kritikusoknak (az ún. veseasztal a New York kávéházban), mérnököknek, orvosoknak, újságíróknak.

Pezsgő kulturális, szellemi közösségi terek alakultak ki egy-egy helyen. Egyes íróknak, költőknek a kávéházak lettek a második otthonuk, de nem ettől lettek "irodalmi kávéházak". Csak azokat a helyeket nevezhetjük így, ahol hosszabb-rövidebb ideig működött egy-egy lap szerkesztősége. Ilyen volt például a New York kávéház, ahol a Nyugatot is szerkesztették. Ennek köszönhetően rengeteg ismert művész megfordult itt. Többek között Heltai, Ignotus, Ady, Krúdy, Móricz, Kosztolányi és Molnár Ferenc. Molnár Ferenccel kapcsolatban él is egy legenda, hogy a kávéház megnyitójának estéjén a Dunába dobta a kávéház kulcsait, hogy a New York soha többé ne tudjon bezárni. Feltehetőleg ez tényleg csak legenda, hiszen a kávéház megnyitásakor, 1894-ben Molnár még csak 16 éves volt. Többek mellett Kosztolányi Dezsőt is nagyon megihlette e hely. Szellemidézés a New York-kávéházban, New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem verseivel, Budapest, a kávéváros című művében pedig tökéletes helyzetképet ír le a korról, a miértekről és a hogyanokról, így ad számunkra ízelítőd a hatalmas üvegablakok mögött zajló világról:

„Miért is nem merjük hangsúlyozni a kávéházi voltunkat, a kávéházi kultúrát, a szegénységünk, az otthontalanságunk, a cifra nyomorúságunk jelképét, mikor csakugyan ez a legjellemzőbb sajátságunk? (…) Mi, akik kivagyunk a nagytőke áldásaiból, naponta megszerezhetjük a fény és a gazdagság illúzióját, mikor beülünk egy ízléstelen kávéházba és zsebünkben hetven fillérrel, keleti kényelemmel elterpeszkedünk egy asztal mellett, mely mögött sok százezer koronák állanak, szolgálatkész lakájok sürögnek, ívlámpák égnek és fűtőtestek donganak. Átjáróházunk a gazdagság, melynek perzsaszőnyegeit lyukas cipőkkel tapodjuk, de annyit vagyunk ebben az átjáróházban, hogy már szinte a miénk.”

A Centrálban működött A Hét szépirodalmi hetilap szerkesztősége, a lap itt élte meg fénykorát, a szomszédban, az Athenaeumban nyomtatták és a város 400 kávéháza volt a legnagyobb előfizető bázisa. A Hét fiatal írói, Ady Endre, Babits Mihály, Kemény Simon, Gellért Oszkár, Csáth Géza, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Juhász Gyula, Szép Ernő, Tóth Arpád, Kárpáti Aurél, Kosztolányi Dezső, Surányi Miklós új hangot kerestek maguknak, így alakult meg a Nyugat, majd költözött át a New Yorkba. Babits erről az időszakról és – szinte biztosan - a Centrálról így ír Halálfiai című regényében:

„...meghomályozott tükreivel, kényelmes, kopott fekete bőr karosszékeivel s nagy kerek márványasztalaival a régi Pest egy épen maradt darabja volt, mindaddig míg néhány évvel később a modern igényeknek megfelelően át nem alakították.”

Inkább művész kávéháznak számított a Liszt Ferenc tér 10. alatt működő Japán kávéház, mivel többségében festők és - a Broadway közelsége miatt - színészek, színházi emberek jártak ide, de írók, költők, újságírók is megfordultak itt. A színes törzsközönségről meggyőződhetünk, ha végignézzük Szentgyörgyvári Gyenes Lajos által készített portrékat, ami között felbukkan egy-egy Simay Imre szobrászról, Balló Ede festőről, Kazacsay Tibor zeneszerzőről, Nagy Lajosról, vagy József Attiláról (ahogy ül egy kávéházi szegleten). A kávéház helyén ma az Írók Boltja működik.

Ahogy a törzshelyeken szinte már elvárás, a pincérek bizonyára fejből tudták, hogy ki mit fogyaszt, mikor érkezik, kivel ül egy asztalhoz, vigyenek-e tintát és papírt is a kávé mellé. A New Yorkban kéznél volt a tizenhat kötetes Pallas Lexikon is segítségként, ha esetleg valaki elakadt volna a munkájában. Nem volt baj, ha valaki egész nap egy csésze rég kihűlt fekete mellett üldögélt, vagy elaludt az egyik bőr fotelban, hiszen ezeknek a rendkívüli embereknek ez volt a második otthonuk, és azért, hogy ezeken a helyeken alkothattak, pihenhettek, mulathattak, inspirálódhattak, köszönettel tartozunk mi is mindazoknak, akik őket ebben segítették.

KF

Forrás: Budapesti negyed: lap a városról, 4. évf. 2-3. (12-13.) sz., 1996 (A szám önálló címe: Budapest, a kávéváros)