A Rákóczi-szabadságharcot követően, sokszor ennek okán gyakran előfordult, hogy nincstelen parasztok, szabados életformájú pásztorok, csavargók, foglalkozás nélkül maradt katonák vagy később, a Habsburg időkben dezertőrök, azaz a társadalom perifériájára szorultak felcsaptak útonállóknak vagy bandákba tömörültek és többedmagukkal fosztogattak, szükség esetén gyilkosságokat követtek el. A betyárkodás főként az Alföldön, a Bakony és Somogy lankáin volt jellemző.

Az üldöztetés állandó része volt az életüknek, így az erdő mélyén és lápokban vertek tanyát, de megyehatár menti fogadókban, csárdákban is gyakran felbukkantak. A fogadósoknak sokszor nem volt más választása, de az is előfordulhatott, hogy szimpatizáltak a zsiványokkal. Ez a fajta törvényenkívüliség párhuzamba állítható a kor vadnyugatának banditáival, akik köré szintén kiépült a ma napig tartó kultusz. A betyárok fénykora a 19. század volt, amikor a Habsburg-ellenes hangulat mitizálta a hatalommal szembeszegülő rendbontók alakját.

Így Rózsa Sándor vagy Sobri Jóska egyfajta népi hőssé vált, azokra a közszájon forgó történetekre alapozva, hogy az önbíráskodás módszerével szolgáltatnak igazságot, megvédik a zselléreket a földbirtokossal szemben, pénz osztanak a szegényeknek. Bizonyíték híján azonban ezek csak legendák. A történetek romantikája számos irodalmi alkotást és ponyvát ihletett. Sobri Jóskáról Eötvös Károly vetett papírra szerelmi történetet Utazás a Balaton körül címmel, Rózsa Sándorról Móricz Zsigmond írt regényt, Krúdy Gyula pedig életrajzot.

A betyárnépszerűséget jelzi, hogy még napjainkban is felkapott téma, Cserna-Szabó András Sömmi című Rózsa Sándor parafrázisa 2015-ben jelent meg. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmművészetére jellemző volt a betyárszimbolika: Jancsó Miklós 1965-ös Szegénylegények című alkotása Rózsa Sándor szabadságharcos betyárcsapatának utóéletéről szól, Szomjas György 1976-os Talpuk alatt fütyül a szél című filmje pedig egy betyár történetét dolgozza föl egy balladisztikus keleti-európai westernben.

A Dél-Alföldön portyázó Rózsa Sándor (1813-1878) irányába azért is alakulhatott ki ez a fajta fokozott érdeklődés, már-már idealizmus, mert szabadcsapatával részt vett az 1848-49-es szabadságharcban – végül emiatt, 1857-es elfogatása után nem halálbüntetést róttak ki rá, csupán Kufstein várában életfogytiglant, végül bő tíz évvel később amnesztiát kapott. Mendemondák szerint a börtönévek alatt pénzért mutogatták, viszont tény, hogy sok látogatója volt a tömlöcben. Szabadulása után Csonka Ferenc bandájával postakocsik, vasúti szerelvények kirablásával próbálkoztak; egy alkalommal még a síneket is felszedték a kiszemelt vonat elől. Az emberek szimpatizáltak vele, legendákat szőttek köré: feltételezték róla, hogy a szabadságharc utáni szervezkedés irányítója, az igazságos jutalmazó, aki csak a gazdagoktól vesz el. Hiteles forrás híján a fikciós regényekből, és korabeli, nem feltétlenül objektív újságcikkekből nem rekonstruálható valódi személye.

A másik leghíresebb magyar betyár, Sobri Jóska (1810-1837), aki eredetileg Pap József néven látta meg a napvilágot Vas megyében. Portyaterülete a Dunántúl volt, főleg a Bakony. Az ő kultuszához hozzátartozott a nők általi bálványozás is, állítólag csinos termetű és arcú legény volt. Két éves börtönbüntetése idején a porkoláb nejét is elcsábította. Mindössze 27 éves volt, amikor a csapata ellen indított hajtóvadászat során bekerítették, így szíven lőtte magát. Az emberek nem is igazán hitték el, hogy meghalt, és történeteket szőttek az álnéven rejtőzködő Sobriról; a legbizarrabb história szerint Amerikába emigrált, és gyógyszerész lett.

Számos híres zsivány tett szert népszerűségre, nevük még ma is ismert. A betyárvirtus további híres-hírhedt képviselői közé tartozik a másik legismertebb bakonyi haramia, a számos nyelven beszélő Savanyú Jóska (1841-1907), akit kegyetlen rajtaütései miatt féltek a környéken, és aki végül több, mint 20 éves börtönbüntetés után, reumás fájdalmai miatt lett öngyilkos. Vagy a Mátra környéki Vidróczki Márton (1837-1873), akiről már az általános iskolás énekkönyvből megtanultuk, hogy volt egy híres nyája, azonban ő is pásztorból betyárrá lett, akin a szájhagyomány szerint nem fogott a puskagolyó. A dél-alföldi Bogár (Szabó) Imre (1842-1862), akinek akasztására Pesten tömegek voltak kíváncsiak; a leghíresebb lovas betyár, a nemesi sorból származó berettyóújfalui Zöld Marci (1790-1816); vagy a legrégebbről ismert, szintén nemesi származású, felvidéki Angyal Bandi (1760 körül-1806).

Ezen rablók életét korántsem szőhette át az a fajta betyárromantika, amely a legendákból kitűnik. Az 1966-ban gyűjtött Betyártörténetek Darányból, Somogyudvarhelyről című gyűjtemény például kifejezetten véres történetekben ad leírást a korabeli állapotokról. „Édesanyám meséte, hogy mikor ő lány vót, hozzájuk gyakran járt a Kiscsicsa, a betyár. Eccör is emeséte, hogy fölakasztották, oszt verték a sebös lábával, mégse vallott. Osztán hallottam, hogy a végén kivitték Amerikába, mer annyi betyárságot vitt véghez.” (Varga Józsefné, 68 éves, Somogyudvarhely)

Végül, érdekességként álljon itt egy (nagyjából) korabeli forrás. A Keszthelyi Hírlap 1896. november 8-iki száma szomorú hangvételű írásban tudósít a Millenniumi Kiállítás zárásáról, kiemelve, hogy az esemény Magyarországot visszahozta az európai kulturális és turisztikai vérkeringésbe, és kontrasztot állítva a magyar ugar olykor törvényen kívüli állapotával. „Jól emlékezhetünk még a közel multra is, amelyben a külföld kóbor irkászai rólunk olyan hireket terjesztettek, hogy itt még most is a régi ›betyár‹-világ uralkodik, s akadtak előkelő komoly emberek, akik állig fölfegyverkezve, mint valami szudáni expediczióra jöttek el hozzánk Budapestre, hogy a magyar ›pusztán‹ kalandokra vadászszanak, s megismerkedhessenek Rózsa Sándorral, a gavallér betyárral.”

TEJ

Forrás: mult-kor.hu, rubicon.hu, balatonimuzeum.hu