Az őszi tárlatok 30 éve A vásárhelyiség - etikai magatartás Jubileumot ünnepel Hódmezővásárhely. Harminc évvel ezelőtt rendezték meg az első vásárhelyi őszi tárlatot. A vásárhelyiség, a vásárhelyi iskola azóta fogalommá lett a kortárs képzőművészetben. Nemcsak az itt élő művészek munkáit jelölik így, hanem azt az etikai magatartást, amely a paraszti élmény megfogalmazására egyéni formát alakít ki. - írja D. Fehér Zsuzsa. Elkötelezettséget jelent: a külső környezet és belső világ egybecsendülésére, vagy ütközésére kimunkált képi megjelenítést. Formában a szélesen értelmezett realizmus változatos eszközeinek alkalmazását. Bár a vásárhelyi tárlatok főleg a festészetben mutatnak eredményeket, nem hiányzott, nem hiányzik idén sem a grafika és a plasztika. A mindenáron újat akaró képzőművészet most mintha visszatérne a hagyományos művészethez. 1954-ben, a város felszabadulásának tizedik évfordulóján rendezett első Őszi Tárlatra meghívták mindazokat a művészeket, akik kötődtek az alföldi városhoz, az ott élő, a Vásárhelyről elszármazott, és a művésztelepen dolgozó művészeket. Szabó Iván a főiskoláról növendékeit nyári gyakorlatra is ide hozta és ők is kapcsolódtak az itt kialakuló körhöz. Az volt a cél, hogy sajátos profilú, a művészetük gyökerével Hódmezővásárhelyhez kapcsolódó alkotók munkáit sorakoztassák fel. Hogy műhelyszerepet vállaljon, hogy töltsön be az évenként ismétlődő tárlat. Hogy szellemi közösséggé formálja a kiállítókat. E célokat szolgálta az is, hogy meghívásossá tették a kiállításon való részvételt, és a meghívás feltétele a tájhoz, a városhoz fűződő valamilyen kapcsolat. Országos jelentőségű események voltak az őszi tárlatok a Tornyai János Múzeumban - írja Rózsa Gyula - Vásárhely kezdetben a sematizmus görcséből éledő egész magyar képzőművészetnek volt fontos bemutatkozó és befogadó helye, s később a hatvanas években Vásárhely egy fájdalmakkal újjászülető parasztéletet vállaló, nagy társadalmi roppanásokat nagy művészetikával és esztétikai hitellel befogadó művészetnek, kiváltképp festészetnek volt a szülőföldje. A hatvanas évek közepére kirajzolódott a vásárhelyi tárlatok profilja. Akiknek művészete elért az alföldi iskolán alapuló Tornyai, Koszta, Nagy István örökét vállaló, a realista látás és megjelenési módot vallóktól, elmaradtak a rendezvénytől. Tornyai a vezéregyénisége ennek a századunk első évtizedében felerősödött szellemi pezsgésnek. Mellé Endre Béla neve kívánkozik, de hosszabb-rövidebb időt Rudnay, Pásztor, Kallós, Medgyessy is töltött itt. Az idei vásárhelyi őszi tárlaton ott vannak mindazok, akik vállalják ezt a műhelyt, vállalják az alföldi iskolát. A nagy öregek nemzedékéből Kuncz D. István, aki négy évtizede él Budapesten, de eltéphetetlen szálakkal kötődik az Alföldhöz. Egész művészetét az Alföldhöz kapcsolódás határozza meg. Kiállít a vásárhelyiek vezető mestere, Németh József, aki summázó felületeivel, komoly színeivel járja a maga megtalált útját. De a jelképiség irányába tett újabb lépésről tanúskodik a bartóki gondolatot továbbfogalmazó Tiszta forrás című képe. Szalay Ferenc, az egyetlen művész, aki jó néhány művében a táj nagy társadalmi átalakulásával, a mezőgazdaság szocialista átszervezésével foglalkozik. Teljes őszinteséggel tárja fel e folyamat tudatformáló drámai pillanatait, az új közösségekben helyet kereső szövetkezeti parasztok kollektív élményét.