Üdvözlet a kálvinista Rómából!
„Micsoda körülményeknek köszönheti Debrecen létrejöttét, azt nem tudom, de azt sem fejthetem meg, mi bírhatott rá harmincezer embert, hogy olyan vidéket válasszon magának lakóhelyéül, ahol sem forrás, sem folyó, sem tüzelő, sem építőanyag nincs…” A 18. századi neves angol utazó és természettudós Robert Townson (1762–1827) benyomásait európai körútja során vetette papírra Debrecenről. Mondatai különösen annak fényében érdekesek, hogy a település már ekkor igen gazdag város hírében állt. Ezen a héten Debrecen dicső múltját idézzük fel, egy virtuális sétával.
Története dióhéjban
Debrecen már az ókorban is lakott terület volt, ennek nyomait az ún. Ördögárok földsáncrendszer (Csereerdő megálló közelében) is bizonyítja, mely az akkori védmű része volt. A középkorban mezővárosi rangot kapott a település. Fejlődése szorosan összefüggött a vásártartási engedély elnyerésével. A településen már a kezdetektől az iparos-állattenyésztő tevékenység volt jellemző. Földrajzi helyzete miatt gyakran került nehéz helyzetbe, a városnak hol a terjeszkedő törököket, hol az osztrákokat, hol Rákóczit támogatva sikerült fennmaradnia. Talán ez is hozzájárult a polgárok nyitott gondolkodásához, ami befogadóvá tette a lakosságot az új eszmék irányába.
A kereskedőváros polgársága körében hamar elterjedt a kálvini reformáció eszméje és lehetőségeikhez mérten fejlett iskolahálózat kiépítését kezdték meg. Az 1538-ban megalapított Debreceni Református Kollégium, a Debreceni Egyetem jogelődjeként az ország legrégebbi folyamatosan működő felsőoktatási intézménye. Ekkoriban alakulhatott ki a cívis gondolkodás, amiben a református vallás morális értékrendje egyesült, az itt élők pragmatikusan puritán életfelfogásával. A 16. század közepére már a teljes lakosság protestáns lett, így nem véletlen, hogy a város „kálvinista Róma”-ként híresült el. Hazánk történelme során kétszer is meghatározó szerepet játszhatott Debrecen, először 1849 januárjában lett az ország fővárosa. Kossuth a Református Nagytemplomban mondta ki a Habsburg–Lotaringiai-ház trónfosztását és Magyarország függetlenségét. 1944-ben ismét az ország fővárosa lett, itt ülésezett az Ideiglenes Nemzetgyűlés, és száz napig itt tevékenykedett az Ideiglenes Nemzeti Kormány is. Trianon után határközeli várossá vált, vasúti csomópontként továbbra is élénk kereskedelmet folytatott, és folytat ma is.
Séta a Piac utcán
Debrecen főutcája kétségtelenül a Piac utca, nevét miről másról, mint az itt tartott vásárokról kapta. A 18. századtól kezdve a kereskedőházak uralták az utcát, ugyanakkor szépen megőrizte a századelőn urbanizálódó Debrecen jellegzetes arcát. Ha a Nagyállomástól elindulunk a belváros felé, nemsokára feltűnik a Debreceni Református Kistemplom. Eredetileg barokk stílusban épült, csak később, 1876-ban alakították át neoromán stílusban, ez az átalakítás a mai napig meghatározza külső megjelenését. Na, de nemcsak ez. Bizony, ami rögtön szembetűnik, a csonkasága. A Csonkatemplom korábban, hagymaszerű sisakot viselt, amelyet először 1907-ben rongált meg egy hatalmas szélvihar. Aki az alföldi szeleket ismeri, tudhatja, hogy bizony az a szél nemcsak néhanapján köszönt be a városba. Amikor a templom sisakja ismét elpusztult, a helyi építészek belenyugodtak a dologba, és kupola nélküli, bástyaszerű kialakítással állították helyre azt.
A Megyeháza épülete szintén a főutcán található, igaz a másik oldalon. A magyaros szecesszió elemeivel gazdagon díszített épület falán a pécsi Zsolnay-gyár pirogránit kerámiáit csodálhatjuk meg. A város az épület építésére, térítésmentesen adta át a korábban itt álló Fejérló vendéglőt és telkét. Az átalakításokkal megyeházává tett fogadó lebontását végül 1908-ban határozta el a vármegye. Az új székházra kiírt tervpályázatot Bálint Zoltán és Jámbor Lajos fővárosi műépítészek nyerték meg.
Aztán ott van a ma Grand Hotel Aranybika névre hallgató szálló, melynek ugyan semmi köze az alföldi bikákhoz, annál több a Bika családhoz. A Bika család – régi debreceni família – telkét árverésen szerezte meg a város, azzal a céllal, hogy szállodát épít ide. Először Steindl Imre tervei alapján készült szállóval büszkélkedhetett. A megnövekedett igények miatt azonban 1913-ban lebontották, hogy egy grandiózusabb épülhessen a helyére. Végül 1915-ben épült meg az eklektikus stílusú épület, Hajós Alfréd és Villányi Lajos tervei alapján.
Az utca végén ott áll a Nagytemplom, melynek sziluettje végig iránytűként magasodik a város főutcáján. A régészeti feltárások szerint már a 13. században állt itt egy templom. Ma is látható formáját Péchy Mihály építésznek köszönheti. A neoklasszicista stílusú templom építése 1805-ben kezdődött és 1827-ben lett készen. Alapterülete szerint a legnagyobb református templom az országban, közel kétezer fő befogadására képes. Kultúrtörténeti jelentésége is óriási, itt olvasta fel Kossuth a Függetlenségi Nyilatkozatot, így hazánk egyik legfontosabb nemzeti emlékhelye.
Nem feledkezhetünk meg a Kollégiumról sem. 1538-ban, amikor a város protestáns hitre tért, átvette a korábbi városi plébániai iskolát, ami hamarosan nagygimnáziummá fejlődött. Az iskola működését a kezdetektől a város fizette. Az ellenreformáció idején Mária Terézia megtiltotta, hogy a város pénzügyileg támogassa az iskolát, az intézmény adományokból tartotta fenn magát. Épülete először 1562-ben égett le, később 1802-ben ismét. A mai is látható épület 1804-1816 között, a Nagytemplomot is tervező Péchy Mihály tervei szerint klasszicista stílusban épült fel. Nagykönyvtára, félmilliós állományával a Magyarországi Református Egyház legnagyobb gyűjteménye. A bibliotéka 1600 ritkaságot őriz a régi magyar irodalom emlékeiből, de természetesen a gyűjtemény becses darabjai között megtalálhatók híres diákjainak kéziratai is. A könyvtárral szemben lévő imaterem adott otthont 1849-ben az itt ülésező országgyűlésnek, a padokon ma is réztáblák jelzik az egyes képviselők helyeit.
Hortobágyon
A piacról sokaknak a hortobágyi hídi vásár jut eszükbe. A hídi vásár a debreceni vásárok egyikeként keletkezett, bár keletkezésének pontos ideje nem ismert, igaz nem is hídi vásárként ismerik. Ez talán nem is csoda, hiszen eredendően nem a hídon tartották, hanem a "Gulyaszélen". A piac az évek során szinte észrevétlenül költözött a híd mellé, 1825-ben még csak a lovakat adták-vették ott, 1846-ra már a szarvasmarhák is ott cseréltek gazdát. Ugyanakkor a Debreceni Tanács csak 1892-ben döntött a rendszeresített, évenként kétszer tartandó állatvásárról és arról, hogy annak helye a hídnál legyen. A hídi vásárok virágkora minden kétséget kizáróan a 19. század vége, a 20. század eleje volt. Az állatvásár mellett, kirakodó vásárként is híres volt, ahol a debreceni mesterek, kalaposok, szűrszabók, csizmadiák és mézeskalácsosok kínálták portékáikat. A második világháború előtti években a hídi vásárok elveszítették jelentőségüket, hiszen az állattartás is átalakult. A háború után pedig jó ideig nem is tartották meg, a hagyományt csak 1960-ban újították fel, de már állatvásár nélkül. A Kilenclyukú híd pedig már nemcsak névadója a vásárnak, hanem a Hortobágy szimbóluma is.
Mennyi debreceni helyszín, alak, történet kívánkozna még ide. Olyanok, mint amilyen a kis Szabó Lőrinccel esett meg Löfkovits Arthur órásüzleténél: "nyolc éves koromban, a főutcán az első nap végig- menve, rosszul olvastam el egy órás cégtábláját. »Óriás és ékszerész« – így olvastam a feliratot, és hosszú hetekre elbűvölt az a tudat, hogy olyan városban élek, ahol óriások is laknak... Aztán persze kiderült a csalódás, a rettenetes csalódás. Debrecennek egy egész kötet járna, ha megírnám az életrajzomat."
Bizony, egy egész kötet járna ennek a lélekben óriások lakta vidéknek.
TÉ
Forrás:
A 600 éves Debrecen - Debrecen város kialakulása, fejlődése és földrajza, Központi Statisztikai Hivatal Hajdú-Bihar Megyei Igazgatósága, 1961.
https://www.nagytemplom.hu/a-nagytemplom-tortenete
https://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/turizmus/oldal/hidi-vasar
http://tmt-archive.omikk.bme.hu/show_news.html@id=4143&issue_id=42.html
