Az idő urai
Az idő viszonylagos fogalom. Néha ólomlábakon jár, néha szalad, egy dolog azonban biztos, hogy múlik. Az időmérésére már az ókorban pontos eszközeink voltak, hogy hogyan jutottunk el a napóráktól a kvarcórákig, az egy másik történet. Legfrissebb válogatásunk az időről és az időmérők felkent papjairól, az órásmesterekről szól.
Az órásmesterség egykoron a legbonyolultabb műszerész-foglalkozásnak számított. Nálunk az órás céhek megalakulása a 18. századra tehető, azonban az órások rendszerint nem egyedül, hanem a lakatosokkal, ötvösökkel vagy a puskamesterekkel közösen alkottak egy érdekvédelmi közösséget. Változást a nevezetes 1872-es ipartörvény hozott, mely nem csak az órásmestereknek okozott nagy bosszúságot. A rendelet ugyanis teljes iparszabadságot hirdetett, tehát senkinek nem kellett szakképzettségét igazolnia ahhoz, hogy iparosként dolgozhasson. Természetesen a szakképzett mesterek nem voltak megelégedve ezzel a rendelkezéssel, mert úgy gondolták, hogy bárki belekontárkodhat a munkájukba, ráadásul a renoméjuknak sem tesz jót, ha egy félresikerült óramű miatt a vásárlók megorrolnak. A kifogásolt törvényt emiatt többször is módosították, az 1884-es regula már előírta a szakképzettség igazolását, azonban nem tett különbséget a mesterségek között. Ha valaki cipészként szerzett iparjogosultságot, az órás üzletet is nyithatott. Egészen 1922-ig kellett várni a mestereknek, hogy az iparjogosultak csak a saját iparágukat gyakorolhassák.
Toronyórák mestere
Manapság rengeteg eszközünk képes mérni az időt – nem is akárhogy –, de nem volt ez mindig így. Akinek nem volt zsebórája, csak a toronyórákban bízhatott, de ahogy Takács József a Budapesti toronyórák története c. kötetéből kiderül, a toronyórák csupán a hozzávetőleges időt mutatták. Így elődeink úgy informálódtak, ahogy tudtak: a budaiak például a reáliskolából (ma Toldy Ferenc Gimnázium) leadott déli lövésekhez igazították napjaikat.
A szegedi Csúry Ferencet törekvő emberként jellemezte fia, aki a szintén szegedi Brauswetter Jánostól tanulta a szakmát, 1911-ben alapította meg saját műhelyét a Tábor utcában. Az idősebb Csúrynál kapható volt óra, ékszer, rádió és gramofon, de volt egy aranyműves műhelye és egy toronyóra-összeszerelő üzemük is.
Az első toronyórát az újszegedi templom rendelte Csúry Ferenctől még 1921-ben, azóta országszerte kétszáz templom tornyát díszíti a munkája, többek között a szegedi dómé is. A Dóm tér másik érdekessége szintén a mester műve, ami az 1936-ban elkészült harangjáték. A mester fiát is maga mellé vette az üzletébe, de 1949-ben államosították műhelyét. Szerencse volt, hogy a Nehézipari Minisztérium megbízottai felkeresték az idősebb Csúryt, hogy működjön közre a budapesti Állami Óragyár felállításában, ő pedig fiát ajánlotta, így Csúry Lászlóra várt a feladat, hogy az egykori kézigránát-készítő üzemből óragyárat hozzon létre. 1960-ig ötvenféle időmérőt gyártottak itt, mígnem a keletnémet, csehszlovák és orosz gyárak vették át a profilt.
Régi mesterek Pesttől Pécsig
A Hoser család Pest-Buda egyik legjobb órásfamíliája volt csaknem százötven évig. Hoser György és András Bécsből vándoroltak Pestre még 1815-ben. György fia, János aranyműves lett, András fia, Viktor pedig az apja mesterségét vitte tovább. Műhelyük sokáig a Ferenciek terén volt, onnan költözött Viktor a Tabánba, az Apród utcába.
Kétségtelen, hogy Hoser Viktor legismertebb alkotása az ELTE-BTK Múzeum körúti épülete előtt található precíziós ingaóra, melyet 1912-ben készített. A hajdan itt működő kozmográfiai intézet fiatal tudósai a csillagászati idő alapján egytized másodperc pontossággal tudták meghatározni a közép-európai időt, és minden hétfőn reggel egy kulcs segítségével húzták fel a mester által készített órát. Az óra ma is ott áll az épület homlokzati beugrójában.
1867-ben – a kiegyezés évében – az akkori Hatvani utcában (most Kossuth Lajos utca), a Nemzeti Kaszinó szomszédságában alapította meg üzletét Szigeti Nándor. Szigeti budai patrícius család gyermeke volt, aki tanulóéveit nagynénjénél töltötte, akinek a Híd utcában volt (most Deák Ferenc utca) aranyműves üzlete. 1895-ben fia is belépett atyja üzletébe, egy esztendővel később, éppen a millenniumkor, már a Ferenciek terén hirdették nemes és előkelő üzletüket. 1906-ban aztán átköltöztek a Múzeum körút 17. szám alá, és ott főleg ezüstáru és evőeszközök készítésére rendezkedtek be.
Pécsett Hell, Bécs nem kell! Így hirdette magát Pécsett Hell S. József órás és ékszerész, akinek Király utcai üzletében órát, gyűrűt, függőt, láncot és ékszert vásárolhattak az érdeklődők. Hell S. József, aki egyébként Sátoraljaújhelyen született, 1901-ben alapította meg a cégét. A korabeli hirdetések alapján 1906 körül költöztette üzletét a Király utca 20. szám alá. Abba az utcába, ahol már ekkor több órásmester működött, úgy, mint az utolsó Király utcai órás, az idén elhunyt Remes Ferenc is.
Napjainkban úgy tűnhet, eljárt az idő az órásmesterség felett. Azért talán van még remény, hiszen egész életünk az idő körül forog.
TÉ
Forrás:
Délmagyarország, 2005. szeptember (95. évfolyam, 204-229. szám)
