Dr. Szántó Endre munkaszolgálatos naplója
Az érintettek rendszerint néhány hetes alaki kiképzést kaptak, majd utakat, vasútvonalakat, hidakat és egyéb honvédségi rendeltetésű objektumok építését és javítását bízták rájuk. Az alsódabasi munkatábor létrehozásának szükségességét Észak-Erdély visszacsatolása és az ezzel járó megnövekedett honvédségi feladatok indokolták.
Dr. Szántó Endrét 1940 szeptemberében hívták be és 1940. december 20-án szerelt le. A naplói mellett forrásértékűek a fotók, melyeket a szolgálat alatt folyamatosan készített. A VII. század orvosa 1940. szeptember 7-én kezdte írni feljegyzéseit, amellyel párhuzamosan Kodak fényképezőgépével fotókat is készített. Fényképein nemcsak a bajtársai, hanem tisztek és az útjukba kerülő helyszínek is megtalálhatóak.
Leírása szerint a tábor működése kezdetben Alsódabas, Felsődabas, valamint Gyón községekre terjedt ki. A munkaszolgálatosok körlete a felsődabasi Andrássy utcában volt. Rendszerint kiürített, málladozó falú gazdasági helyiségekben kellett tartózkodniuk, fekhelyül földre terített szalma szolgált.
Borsóválogatás
A naplóból az is kiderül, hogy előfordult, hogy egyes századok bevonultatása annyira előkészítetlen volt, hogy a munkaszolgálatosok a szabad ég alatt éjszakáztak. Jellemzően reggel ötkor keltek, a reggeli nyomasztó sorakozót és létszámellenőrzést követően a nap nagy részét a gyakorlótéren töltötték. A napi program visszatérő eleme a szárazborsó-tisztítás volt, melyet az alsódabasi úri kaszinó udvarán végeztek. Ekkor még postát kaphattak és küldhettek, újságokhoz is hozzájutottak, és a fényképek tanúsága szerint a doktor édesanyja és nővére is gyakori vendég volt itt, tehát látogatókat is fogadhattak. Ugyanakkor a méltatlan szidások és büntetések, a bizonytalanság okozta rosszkedv tovább fokozta kirekesztettség érzésüket. A fiatal szanatóriumi orvos papírra vetett soraiból jól látszik, hogy gyakran eltöprengett helyzetén. Miért kell itt lennie, mi történik vele, a családjával, de ami még inkább aggasztotta, hogy mikor lesz vége ennek az értelmetlen szolgálatnak?
„Sorstársak ezek és nem a betegeim”
Észak-Erdély visszacsatolása után a munkaszolgálatosok helyzete rosszabbra fordult. Erről a szakaszról számol be a naplója második fele. A káosz uralta századot, melybe Szántó doktort is besorozták, végül vonattal Máramaros vidékére szállították, hogy Borsa mellett a Priszlop tetején földmunkát végezzenek. Már megérkezésükkor majdnem tragédia történt, mert az orvosi ládája leesett a kocsiról, szerencsére műszerei és a fiolák is épségben túlélték a zuhanást, de a felismerésig, hogy gyógyszerek és saját műszerei nélkül kell ilyen zord helyen gyógyítania, meglehetősen idegtépő felfelfedezés volt.
A ritka hegyi levegő, az embertelen hideg és az egyre fogyó utánpótlás jellemezte az itt eltöltött időszakot. A szálláshelyül szolgáló kalyiba igen messze volt még a korábbi lakhelyül szolgáló istállótól is. A hiány általánossá vált, nemcsak eszközöket és élelmet; a naplóíráshoz szükséges papírt vagy petróleumot volt nehéz beszerezni, a tisztálkodási lehetőségek sem voltak adottak. Az embertelen körülmények között gyógyító orvosnak gyakran lelkiismereti problémát jelentett, hogy a gyengélkedőre kerülés sokszor létkérdés volt a társainak, írja is: „Ha vkit egészségesnek találok az azon búsul.” A szimulánsok és a valóban betegek között nehéz volt különbséget tenni, hiszen a sztetoszkóppal vizsgáló orvosoknak belgyógyászati vizsgálatokra nem volt lehetőségük, ugyanakkor a vizes szalmán éjszakázó, kemény mínusz fokokban dolgozók közül igen kevés ember volt makkegészséges.
„Minden törekvésem az, hogy már most, mikor benne vagyok, az egészet minél gyorsabban emlékké alakítsam.”
A napló harmadik részében vall először annak írója arról, hogy miért is vállalkozott a szolgálata alatt a vele történtek lejegyzésére: „Így feljegyzéseim folytathatom, melynek jelentősége számomra nemcsak abban van, hogy maradéktalanul lejegyezhetem minden nap történetét és így semmi apró részletről nem fogok megfeledkezni, hanem egyhangú életemben, melyet legfeljebb a posta tesz helyenként 1-2-szer változatossá, szórakozást is jelent.”
1940. nov. 18-i időponttal kezdődő fejezetből az is kiderül, hogy ekkor már semmi másra nem vágytak az elcsigázott emberek, csakhogy végre hazatérhessenek. Vágyuk nem volt alaptalan, hiszen a munkát, amiért odarendelték őket, elvégezték. A hír, hogy előreláthatólag december 20-án szerelhetnek le, mindenkit letaglózott. A következő napok várakozással teltek, eközben a Miklós napot is megünnepeltették velük, megemlékezvén a kormányzóról, a honvédség atyjáról. Végül december 9-én reggel érkezett a parancs, hogy indulhatnak Borsára, a legközelebbi településre, de még december 17-ig itt maradtak, csak ezután indult útnak a már leszerelt század.
A három füzetben fennmaradt feljegyzéseket Dr. Szántó Endre családja – Szántó Marianne, Szántó Ervin és Szántó István – tette közzé. A kisegítő munkaszolgálattal kapcsolatos dokumentumok közzétételét Lévai Jenő, Karsai Elek, a Holocaust Füzetek (Magyar Auschwitz Alapítvány-Holocaust Dokumentációs Központ), Ságvári Ágnes indították el.
TÉ
Forrás:
Dr. Szántó Endre munkaszolgálatos naplója. Szántó I., Budapest, 2009.
