Csárdák a Hortobágyon
„Délibábos Hortobágyon, egy kis kurta kocsma van"... csendül fel fülünkben az ismerős melódia Huszka Jenő Erzsébet című operettjéből. De vajon tudjuk, milyen híres csárdák vannak a hortobágyi pusztaságban? Jelen kiállításunkban ennek járunk utána.
De mik is azok a csárdák?
A csárda nem más, mint a települések külső részein, a pusztákban és utak mentén álló vendéglő, vagy kocsma. Ami a csárda szó történetét illeti 1755-ben említik először írásos forrásokban. Eredetileg a magyar nyelvben a csárda többféle építményt jelölt, például magas figyelőállomásokat, katonai építményeket, ereszeket, gazdasági épületeket és kukoricagórékat. Ezenkivül fahajókra épített bódékat és a halászok gyékényből készített hajlékait, sátrait is csárdaként ismerték. A moldvai magyar és csángó nyelvjárásban a cserdák alak is előfordult, amely pitvar jelentéssel bírt, és a román tornác, folyosó jelentésfejlődés hatását mutatja. A magyar nyelvbe a csárda szó kunyhó, kalyiba, bódé jelentéstartalommal került át.
Hortobágyi Nagycsárda
A csárdák eredetileg olyan helyeken álltak, ahol a rendőrök és az őket támogató hírhedt pandúrok, valamint a a közigazgatás egyéb szereplői nehezen ellenőrizhették ezeket. Az elhelyezkedés másik szempontja az volt, hogy a csárdák egymástól félnapi járóföldre helyezkedjenek el, vagyis akkora távolságra, amit az állatok két etetése és itatása között kényelmesen meg lehetett tenni. A Hídi vásárok alkalmával is fontos szerepet töltött be, hiszen egy jól megkötött üzlet után, tudtak egyet inni a vásárra. A Kilenclyukú híd mellett álló Nagyhortobágyi csárda, amely már 320 éves is elmúlt, ezzel pedig a Hortobágy legrégibb építménye. A mai csárda elődjét 1699-ben Debrecen városa építette. Helyére 1781-ben népi barokk stílusú téglaépületet emeltek, mely a csárda nyugati szárnya. Keleti szárnyát 1815-ben klasszicista stílusban építették. A vendéglátóhely híres volt arról, hogy az éhesen betérő vendég asztalára a nap bármely szakában varázslatos gyorsasággal került meleg étel az ital mellé. Olyan ételkülönlegességek is öregbítik a csárda hírnevét, mint a magyar szürke- és bivalyborjúból, rackajuhból és gyöngytyúkból készült ételek. Az eredetileg bográcsban, faszénparázson, nyárson, kemencében készített ételek – bár az idők során finomodtak – a csárdai eredetüket, készítési módjukat mai napig őrzik.
A tornác nemcsak hűvös menedék volt a kánikulában, ahol kellemesen lehetett borozgatni, de a szegény vándorok itt meghúzhatták magukat éjszakára is. Kezdetben a hídnál csak egy vámszedő hely működött és kezdetben csak borkimérés volt itt. Később Petőfi Sándor is megfordult itt. A költő 1842-ben itt írta a Hortobágyi kocsmárosné című népies dalát, amelynek ihletője az a bizonyos "kökényszemű szép menyecske", az akkori kocsmárosné volt.
Meggyes csárda
Talán legjobban a Tiszafüred-Kócson, a Meggyes-halom tövében található Meggyes Csárda őrzi a múlt hagyományait. Ez az egyik utolsó hírmondója a 19. század közepén még működő közel 40 hortobágyi csárdának. A csárda a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatósághoz tartozik, és múzeum működik benne, ami előzetes bejelentkezéssel látogatható. Az 1880-as években került magánkézbe, legnevesebb gazdája a híres pásztorfamília, a Czinege család volt. A pitvarban a szabadkémény alatt tüzeltek, és innen fűtötték a szobát és az ivót is. Érdekesség, hogy itt még megtalálható a csárdák jellemző tartozéka, a kármentő, ami egy rácsokkal elzárt kis helyiség volt, ahol verekedés esetén biztonságba lehetett helyezni a törékeny holmikat, és a kocsmáros maga is fedezékbe bújhatott.
Patkós csárda
Ha a Hortobágyon átvezető 33-as úton járunk, Debrecen és Tiszafüred között összekötő Só-útvonal mentén ott áll utolsó állomásunk, a tiszafüredi Patkós csárda. A vendéglő étlapja is a népi, magyar konyhára helyezi a hangsúlyt. A hideg, téli napokon hangulatos búbos kemence melengeti a vendégeket, nyáron a kellemes hűvöst adó vastag falak és a parányi ablakok próbálják kint tartani a forróságot.
A puszta nyugati kapujában álló és ma is működő, közel 300 éves épület eredetileg néhány tíz méterrel északabbra, a megyehatáron állt. Ez a körülmény nagyon jól jött a korabeli betyároknak, ugyanis a pandúrok csak a megyehatárig üldözhették őket. Amint megérkeztek a csárdába, a betyárok biztonságban voltak, ha pedig a hatóság külön engedéllyel mégis átkutathatta a vendéglőt, az emberek általában jó szándékúan fedezték a banditákat. Bevett szokás volt például, hogy a kocsmárosné fehérneműjének kiteregetésével jelezte a kedvelt útonállónak, hogy aznap nem érdemes betérnie a csárdába, mert pandúrok is vendégeskednek ott. A Hortobágy területén portyázott az egyik leghíresebb alföldi betyár: Angyal Bandi (1760-1806), aki nemesi felmenőkkel rendelkezett, ennek ellenére a betyár életet választotta és rendszeresen csapott le a karcagi és a mezőtúri állatvásárokra. Az 1800-as évek első évtizedeiben több hírhedt útonálló is megfordult, többek közt a 20 évesen kivégzett Bogár Imre, de Geszti Jóska, Fábián Jóska, Sós Pista és a bihari betyár: Zöld Marci is.
Egy méltán híres betyár
De kicsoda ez a híres útonálló? Zöld Marci (1790 - 1816) Berettyóújfaluban született, de betyárként nemcsak Biharban, hanem Hevesben és a Hortobágyon is sokszor megfordult. Zöld Marciról Petőfi Sándor drámát és verset is írt, a századforduló környékén pedig, amikor divatba jöttek a betyárokról szóló ponyvák, róla is több történet született, de népdalok, balladák és egy színdarab is megénekelte alakját. Talán kevésbé ismert, de van egy szólás is, az „Él, mint Marci Hevesen”, amit szintén az ő élete ihletett. Zöld Marci utolsó lopása után épp menekülőben volt, és a Tiszazugban, egy öcsödi tanyán bujdokolt, itt azonban tőrbe csalták és néhány helyi elfogta. Pár nap múlva halálra ítélték, és az akkor még Heves vármegyéhez tartozó Fegyverneken akasztották fel. Így rövid életében – mindössze 26 évet élt – Heves vármegye nemcsak víg éveinek és „karrierje” nagy sikereinek helyszíne volt, de élete is ott zárult le.
A csárdák virágkora a 19. században véget ért, több csárdaépületet is balesetveszély miatt bontottak le, de a puszta emblematikus fogadói leginkább a közutak és a vasutak fejlődése miatt váltak egyre inkább feleslegessé. A Hortobágyon járva azonban még itt-ott ma is állnak, és őrzik a régi világ szép emlékét.
G. L.
Forrás:
