Középkori vándormutatványosok, szemfényvesztők, artisták, akrobaták, furcsa szerzetek, egzotikus, korábban sosem látott állatok járták a vidéket. Érkezésükkor bizonyára összegyűlt a falu, város apraja-nagyja, üdítő színfolt lehetett az akkori hétköznapokban, hiszen mindenki számíthatott valami szokatlan látványosságra. A mai értelemben vett cirkusz a 18. században alakult ki, Philip Astley nevű lovassági törzsőrmester nevéhez kapcsolódik, aki tehetséges lóidomár és mutatványos volt. 1768-ban hozta létre lovas iskoláját Londonban, itt mutatta be tudását egy 19 méter átmérőjű porondon, kör alakú arénában. Ez az azóta már hagyományossá vált cirkuszelrendezés a korábbi lovas akrobaták találmánya volt - a porond azóta szűkült, nagyjából 13 méteres átmérő lett a nemzetközi szabvány.

A nyitást követő második évad után kibővítette a repertoárt akrobaták, kötéltáncosok és bűvészek bemutatóival, így született meg a modern cirkusz. Astley nyitotta meg az első párizsi cirkuszt is, és rögtön vetélytársa is lett Charles Hughes személyében. Hughes alapította a londoni Royal Circus-t, majd 1793-ban turnéra indult Oroszországba, eközben egyik tanítványa ugyanebben az évben megalapítja az első cirkuszt a tengerentúlon, így indult el a vándorcirkuszok korszaka Amerikában. Phineas Taylor Barnum és William Cameron Coup cirkusza volt a leghíresebb vándorcirkusz és „múzeum”, állati furcsaságokat, testi rendellenességgel született embereket mutogattak a hüledező közönségnek.

A klasszikus cirkuszműsor sokáig elsősorban a lovas akrobaták előadásából állt, később egyre nagyobb figyelmet kaptak a talajakrobaták, zsonglőrök. Az európai vándorcirkuszok aranykora a két világháború közti időszakra tehető, ekkorra szinte teljesen kiszorultak a lovas akrobaták. A cirkuszműsorok 20. századi reformja Oroszországból indult, az államosítások hatására a külföldi művészek elmenekültek, Moszkvában megalakult a cirkusziskola, az ottani növendékeket pedig inkább a gimnasztika felé terelték. Az ezt követő fejlődési periódusnak köszönhető, hogy a modern cirkuszból (szerencsére) elkezdtek kikopni az állatszámok. Magyarországon több nagy cirkuszdinasztia is létrejött, az utazócirkuszok közül a két leghíresebb a Magyar Nemzeti Cirkusz és az Eötvös Cirkusz, ami egyben hazánk legrégebbi vándorcirkusza is, a Fővárosi Nagycirkusz - Közép-Európa egyetlen kőcirkusza – pedig idén már 127 éves.

Élénk színek, hatalmas orrú cipők, ügyetlen mozdulatok, feltűnő smink, a túlzások túlzásba vitele. A bohócok szinte állandó szereplői a cirkuszi előadásoknak, tréfálkoznak, nevettetnek, kisebb vicces bosszúságokat okoznak egymásnak, vagy másoknak, de nem mindenkiből váltanak ki örömet. A coulrofóbia, vagyis a bohócoktól való félelem egy létező jelenség, és bár a pszichiáterek nem tekintik önálló kórképnek, ennek ellenére folynak kutatások annak kiderítésére, hogy mi okozhatja egyes emberekben azt a nagyfokú ellenérzést, félelmet, amit a látványuk okoz. Pedig a bohócok már az ókortól kezdve mulattattak, a középkorban ott voltak az uralkodók udvaraiban, vásárokon, olyan dolgokból is viccet csinálhattak, amiért más az életével fizetett, az emberek alantasabb, rejtettebb vágyait is a közönség elé tárhatták, természetesen tréfás körítéssel. Ez a sötétebb oldaluk adhatott ihletet számos kortárs írónak, filmrendezőnek, hogy a bohócokat félelemkeltő kontextusba helyezzék. Mindannyian ismerünk ilyeneket, talán a leghíresebb Stephen King könyvéből készült Az című film Pennywise nevű bohóca. A bohócokon túl a cirkuszból egyébként is rengeteget merít a popkultúra. Az elmúlt pár évben több sorozat is a korai amerikai vándorcirkuszok groteszk világából kölcsönöz bizonyos elemeket.

A cirkusz műfaja változóban van. Az újcirkusz egyre inkább az emberi ügyességre, látványos, művészi attrakciókra alapoz, inkább történeteket mesél el, keveredik a színházzal, visszahat rá; egyre több színházi előadásban láthatunk akrobatikus, cirkuszi elemeket.

KF