Tisztálkodj okosan – Időutazás higiéniában I.

„Mostál kezet?” - gyermekkorunk ismerős anyai intése sokszor felnőttként is eszünkbe jut az étkezések előtt, főleg, ha immár szülőként adjuk tovább e bölcsességet. Az elmúlt néhány évtizedben már senki sem vitatja a személyes higiénia fontosságát, mint ahogyan az sem kérdés, hogy lakásunkban van-e fürdőszoba. A tisztálkodás alapvetően a testkultúra része, amelyhez a test és a ruházat tisztán tartása egyaránt hozzátartozik. 

Társadalmi elvárás és belső igény, hogy lemossuk magunkról a mindennapi életből fakadó szennyeződéseket, amely folyamat során nemcsak testileg, de lelkileg is megújulunk. Elődeink azonban nem minden korban gondolkodtak hasonlóan, ha tisztálkodásról volt szó. A mosakodás gyakoriságát és módját a fizikai lehetőségeken kívül nagyban befolyásolta a mindenkori tisztaság fogalom, valamint a különböző vízzel kapcsolatos hiedelmek is. 

 

Ókori wellness kontra erkölcsileg legitimált kosz a középkorban

A legkorábbi régészeti leletek szerint már a mezopotámiai Uruk városában is működtek közfürdők. A mezopotámiai, egyiptomi és krétai civilizációkkal egyidőben a Harappai civilizáció (i.e. 2600) településeiről olyan meglepő leletek kerültek elő, amelyek a személyes higiénia magas fokáról tanúskodnak. A tehetősebbek házaiban melegvizes fürdőszoba volt, és a szennyvíz megfelelő elvezetéséről is gondoskodtak. 

244384.jpgHazánk területén a legrégebbi tisztálkodással kapcsolatos emlékek a Római Birodalom virágzó fürdőkultúrájába engednek bepillantást. Elmondható, hogy minden társadalmi rétegre jellemző volt a testápolás és tisztaság iránti igény. Mindehhez a megfelelő infrastruktúrát is biztosították: gondoljunk csak a fejlett vízvezeték-hálózatra és a korabeli wellnessközpontként működő fürdőkre. Az egykori Pannonia provincia jelentősebb városaiba ellátogatva ma is láthatjuk e civilizáció mindennapjairól, köztük a tisztálkodási lehetőségekről és szokásokról tanúskodó közfürdők és a polgárváros házaiban felfedezhető „fürdőszobák” maradványait.

A magyarok tisztálkodási szokásairól elsőként Bíborbanszületett Konstantin császár szertartáskönyvében olvashatunk. E szerint a magyarok fürdősátraikban mosakodtak, a rangosabbak pedig saját bőrtömlővel, „csorgóval” rendelkeztek, ami tulajdonképpen a zuhany egy korai formájának tekinthető.
383445.jpg A középkori Magyarországról a témában megmaradt feljegyzéseink elsősorban a gyógyító és hévizes fürdők emlékét őrzik. Ezekre épülve már a 11. századtól működtek nyilvános közfürdők, később a török hódoltság alatt a törökök is éltek országunk kitűnő vízrajzi adottságaival és felépítették hammámjaikat. A tisztaság, szépség és egészség harmóniája a muszlim gondolkodás fontos részét képezte. A 16. századra már minden nagyobb városban működött fürdőház, amelyeket a nap bizonyos időszakában lehetett látogatni, ennek idejét kürtszóval vagy kongatással jelezték. A tisztulásra vágyók nagyméretű fakádakban mosakodhattak, amiket erős vászonlepedővel béleltek ki. Alapvetően nem a tisztaság, hanem a vízben ázás egészségre gyakorolt jótékony hatásai miatt fürödtek. A tehetősebbek rendelkeztek ugyan saját fürdőhelyiséggel, de a nagy mennyiségű víz behordása és felmelegítése meglehetősen hosszadalmas és nehéz munka volt, ezért egy kád vízben rendszerint az egész család és a cselédség tagjai is megfürödtek. Elsőként a ház ura, majd a család férfi tagjai, valamint a férficselédek, utánuk következtek a nők, a gyermekek, végül a csecsemők. Egyes elképzelések szerint innen ered a "fürdővízzel a gyereket is kiönti" közmondás.

A 16. században a világméretű járványok okozóit kutatva a korabeli tudományos élet képviselői arra jutottak, hogy a különböző fertőzések terjesztői a fürdés közben kitágult pórusokon keresztül jutnak be az emberi szervezetbe, ezért az orvosok tanácsaira hallgatva tehetős és szegény egyaránt távol tartotta magát a rendszeres fürdéstől, a mosakodás a látható testrészek (kezek, arc) és az öltözet tisztántartása korlátozódott. A korabeli források szerint hajmosásra csak többhavonta adták a fejüket, a rendes fürdések között pedig 3-4 hét is eltelhetett. Az európai viszonyokhoz képest, a magyar fűurak, polgárok és parasztok így is tisztának tűnhettek, még a 17. századi higiéniai mélypont idején is.

396206.jpgAz Egyház erkölcsi okokból tartotta elítélendőnek a közfürdők látogatását, mivel ott a fürdőzők meztelenül voltak vagy csak egy alsóneműhöz hasonló ruhadarabot viseltek, és nem utolsósorban azért, mert teret adtak a prostitúciónak. A tisztálkodástól való tartózkodás egyenesen az erkölcsös életvitel egyik bizonyítékává vált. Egy kirívó példa Szent Margit, akiről azt olvashatjuk a Margit-legendában, hogy 18 éves koráig a lábfején és kézfején kívül nem mosakodott meg.

 

A tisztaság fél egészség

Egészen a 18. század végéig kellett várni, mire ismét előtérbe kerültek a víz pozitív hatásáról szóló elképzelések, amelyek mellett a 19. századtól az orvostudomány képviselői is érveltek. A tisztaság és az egészség fogalma tehát ismét kéz a kézben jártak, legalábbis elméletben: a heti egyszeri fürdőzést, kétheti hajmosást elegendőnek tartották.

A 18. század végén kezdett elterjedni a mosdóállvány, illetve mosdótál és kancsó használata. Vagy a fűtött szobában, vagy a konyhában rendeztek be egy mosdósarkot: mosdóállvány, mellette a törülköző tartó a törülközővel, fölötte a falon tükör és fésűtartó. A törülközőket hagyományosan az asszonyok szőtték lenből vagy kenderből, és a fiatal lányok kelengyéjének fontos részét képezték. A személyenkénti külön törülköző és külön fésű használat csak a 20. század második felében vált jellemzővé. A fürdősarkot főként a nők vették igénybe, a férfiak kimentek a ház elé és a kútnál vagy az itatóvályúnál mosakodtak meg. Noha a higiéniai szempontok kezdtek fokozatosan előtérbe kerülni, azért egyelőre nem estek át a ló túloldalára. Továbbra is a természetes vizek biztosították a fő fürdési és mosási lehetőséget.

385409.jpgTavasszal és nyáron hetente egyszer-kétszer megmerítkeztek a folyókban, patakokban, tavakban, vagy az onnan dézsában, korsókban behordott vízben, esetleg az összegyűjtött esővízben. Ez utóbbit a vízbe dobott felforrósított vas- vagy kődarabbal melegítették fel. Ősztől tavaszig azonban kihagyták a „nagyfürdést” a hideg miatt, a felmelegített hólevet csak a látható részek gyors letörlésére használták. Mosdásra és mosásra egyaránt megfelelt a teknő vagy dézsa. A mindennapos tisztálkodás célja a kéz és arc lemosása, valamint az élősködők (tetű, rüh) elleni védekezés volt. Az egész test lemosása rituális jelentőséggel bírt számukra, az életük jelentős eseményeit, fordulópontjait megelőzően az alapos tisztálkodás egyfajta lelki felkészülést is jelentett. Az ötvenes évek végéig a hajmosásra csak két-három hetente, télen még ennél is ritkábban került sor. Testápoló gyanánt, kiszáradt bőrüket sótlan disznózsírral kenték be, és ugyanezt használták hajuk csillogóbbá tételére a lányok, asszonyok.

246352.jpgA polgárságra erősebben hatottak a korra jellemző tisztálkodással kapcsolatos új elképzelések. Főleg a család hölgytagjai áshatták bele magukat a témába, a magazinok hasábjain és különböző tájékoztató füzetecskékben olvashattak higiéniai tanácsokat. A vidékről a nagyvárosi polgári háztartásokba elszegődő cselédlányok átvették az újfajta gondolkodásmódot, ami az otthon maradt családtagokban megbotránkozást keltett, mivel vidéken továbbra is úgy tartották, hogy aki túl sokat fürdik, túl sokat foglalkozik a testével, az erkölcstelen. Hozzá kell tenni, hogy bár a 19. század utolsó évtizedére a fővárosban a házak 70 százalékába bevezették a vizet, a polgári lakásokban, ha épült is a fürdőszoba, az inkább státuszszimbólum volt és főképp lomtárnak használták. A városokban működő közfürdőket főleg a szegényebb társadalmi rétegek képviselői látogatták mosakodás céljából. A polgárság körében divattá vált a gyógyfürdőzés, míg a természetes vizeket üdülés és kikapcsolódás céljából keresték fel.

161009.jpgA 20. században vált jellemzővé a fürdőszoba használata, ekkor már a nevelés részét képezte a reggeli hideg vizes fürdés, amelynek jellemformáló erőt tulajdonítottak. Esténként a felsőtest letisztítása jelentette a tisztálkodást. „Nagyfürdésre” továbbra heti egyszer került sor, és az egy kádban fürdés hagyománya sem ment még ki a szokásból. A falu és a város közötti különbség valójában csak a nyolcvanas évek közepétől szűnt meg, amikor a falusi házakban is épültek fürdőszobák, kiépült a vízvezetékrendszer és beindult a tisztálkodószerek tömegtermelése.

BG

Források:

Fónagy Zoltán: "Kitört a tisztaság rögeszméje" - A test és a lakás higiéniája a századfordulón
Gábor Gina: Amikor a fürdőszoba luxusnak számított – Dédanyáink mosdótálja, avagy hányszor fürdött egy úri dáma?
Juhász Katalin: Meg is mosakodjál. Magyar népi tisztálkodás a 20 században
Töri másképp: Így mosakodtak régen

Tetszett ez a virtuális kiállítás? Olvasson tovább!