A modern régészeti terepkutatás a 19. század közepétől datálható, de száz évnek kellett eltelni, hogy tervezettebb formát kapjon. A magyar régészet kezdetei azonban korábbra nyúlnak vissza az időben: a Gesta Hungarorum íróját, a 13. században élt Kézai Simont nevezik az első magyar régésznek, ugyanis a hunok és magyarok történetét elbeszélő munkájához vaskori halmos temetőkből származó és római emlékek alapján meghatározott régészeti terepadatokat használt fel. Többek között ő tesz említés az első pannóniai római feliratos oltárkőről.

A római régiségeket bizonyítottan már Zsigmond király idején, a 14-15. század környékén is gyűjtötték. Nem sokkal később, Hunyadi Mátyás korának humanistái nem csupán a Corvina Könyvtárhoz járultak hozzá, hanem hatásukra megkezdődött a római leletek összeírása is. Ennek köze volt ahhoz, hogy a humanisták Itáliából érkeztek, illetve Itáliában végezték tanulmányaikat, így fokozott érdeklődéssel fordultak az ókori római kultúra felé. Közel egy évszázadot kellett várni, hogy 1593-ban kiadják az első tudományos igényű régészeti munkát, Szamosközy István Analecta lapidum vetustorum et nonnullarum in Dacia antiquitatum című, az ókori Dacia feliratos köveiről szóló értekezését.

Néhány évszázados hiátus veszi kezdetét e tudomány történetében, a továbbiakban számottevő események a 19. században következtek be. A régészeti terepkutatás kezdetét 1846-tól datálják a kutatók, ugyanis ekkor kezdte meg munkáját a Nemzeti Múzeum foglalkoztatásában Luczenbacher János, aki később egy ásatási helyszínről felvette az Érdy nevet. Érdy ásatásai és azok dokumentálása ekkortól folyamatosak.

Köztudott, hogy Rómer Flóris, a magyar régészet atyja. Mindemellett kalandos élete volt, a benedekrendi szerzetes harcolt az 1848-49-es szabadságharcban, majd öt évre bebörtönözték. Nem sokkal később a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett. Az Akadémia Archeológiai Bizottmánya megalakulása után minden figyelmével a régészet felé fordult. 1866-ban jelent meg a Henszlmann Imrével közösen írt Műrégészeti kalauz, amelyet a 19. század régészeti kézikönyveként tart számon a tudomány.

A század végére vidéken is számos régészeti társaság és múzeum jelent meg; ezeket általában a tervszerűtlenség jellemezte. A Millennium pedig ráirányította a figyelmet a folyamatosan kitermelt honfoglalás kori leletekre. Céltudatos feltárásra azonban csak Nyugat-Magyarországon és Aquincumban volt példa. Ezután jött az I. világháború, majd Trianon, így az elcsatolt területeken lévő múzeumok és egyetemek megszűntek, átalakultak; a magyar régészetnek pedig Budapest lett a központja. A húszas-harmincas évek ásatásait a Nemzeti Múzeum lehetőségeihez mérten finanszírozta: főként őskori és népvándorlás kori temetőket tártak fel az időszakban – immár a megfelelő dokumentációval.

Egyre több képzett régész munkálkodott a múlt titkainak feltárásán. Például Fettich Nándor, a Nemzeti Múzeum népvándorlás kori gyűjteményének munkatársa, akinek a nevéhez fűződik a máig nagy tudományos hatású Archaeologia Hungarica sorozat. Az ősrégészet is prosperált, köszönhetően a kor kiváló tudósainak, mint például Tompa Ferenc egyetemi professzornak vagy Hillebrand Jenőnek, aki 1935-ben már az őskőkorról részletes összefoglalást készített barlangi ásatásokon alapuló tapasztalatokkal. Zárójelben megjegyzendő, hogy egy hiányossága is volt a kor feltárásainak: településkutatás nem történt, csak a feltárt temetők leletein keresztül próbálták rekonstruálni az adott kort, amely gyakran félrevezette a kutatókat.

Ezek az évszázadok a magyar régészet virágkorát jelentették, amelynek a következő világháború vetett véget, majd azt követően a szovjet típusú berendezkedés kihatott a tudományos életre is, 1950 és 1954 között pedig előirányozták A magyar régészet ötéves tervét. Mindennek negatív és pozitív hozadékai is voltak. Negatívan érintette a szakmát az aktuális politikai igényekhez történő alkalmazkodás a feladatválasztás terén, a tervezetlenség és a túltervezés, illetve hogy nagyszerű tudósok hagyták el az országot. Pozitívum volt, hogy előrelépés történt a római és az Árpád-kori települések kutatásában, a nagyipari építkezés számos ásatásra adott lehetőséget, például az ózdi Városi Stadion esetében (a mai napig jellemző, hogy régészeti feltárás előzi meg a nagyszabású építkezéseket). Az egyetemi oktatásban is önálló szak lett a régész és a hatvanas évektől a vidéki múzeumok önállósultak. Az 1930-as 1940-es évekbeli aranykort azonban nem sikerült visszahozni.

A MaNDA adatbázis ásatási fotóanyagának képeit lapozgatva nosztalgikus érzéseink támadhatnak: de jó is volna a terepen felfedezni a föld rejtette kincseket! A régészet minden nehézségével együtt  - hiszen sokszor harcolni kell az elemekkel - bámulatos szakma, és természetesen nem csak a terepkutatás izgalma és a D-vitaminban gazdag munkaórák miatt.

TEJ

Forrás:

Visy Zsolt, főszerk.: Magyar régészet az ezredfordulón. Budapest. Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma Teleki László Alapítvány, 2003. ARCHEOCOMP Egyesület
http://www.ace.hu/curric/elte-archeometria/irodalom/Magyar_regeszet_az_ezredfordulon.pdf